|
- 1882. -
A Dwalagíri búsul. - Homloka
Borongó és setét. - De nem csoda!
Az évek millióit látta ő
Születni, halni!... Nem gyermek-idő!
Gyakorta gyötri bánat, bosszuság.
A pajkos villám, mely fejére vág,
A forrón ömlő fényes napsugár,
A felhő, mely - lassan suhanva bár -
Álmát zavarja... mindezek miatt
Komor szeszélye néha felriad,
És haragos borúba mélyed el!...
*
Kürt búg s rögtön rá másik kürt felel.
Ahmed Kaleb, az indus fejdelem,
- Uralkodó tizenhat nemzeten -
A Dwalagírit látogatni megy.
Zajgó csapat, - fényes kisérete, -
Előtte nyargal egy mértföldnyire.
Mit! hát te búsulsz, vén, otromba hegy!
Rögtön derülj ki, űzd szét e borút,
S fonj homlokodra sugár-koszorút, -
Öltözzél legszebb ünneplő mezedbe,
A legvígabba és legdíszesebbe!
Jön a király! -”
A
hegy nem válaszol. -
S a cicomás kiséret ujra szól:
- „Tudod, ki jõ? A leghatalmasabb!
Dicsõbb, nagyobb, tündöklõbb, mint a nap!
Tizenhat város, millió sereg
Meghóditott országok, tengerek:
Mind, mind övé és mind elébe hull
Mély hódolattal!... Rabszolgáibúl
Bõven kitelnék egy birodalom!
Legyõzhetetlen, roppant hatalom!
A föld remeg, ha egy lépése mozdúl
És kincse annyi van, hogy angyalostúl
Megvásárolhatná a hét eget!...
Nos, vágsz-e még mogorva képeket?
Az õ nevében jöttünk, - õ pedig
Te hozzád mindjárt leereszkedik!
Ott közeleg, pompában, fényesen,
Nos, fogsz-e rögtön mosolyogni?”
-
Nem! -
„Most sem tudod, ki jõ?”
-
Nem ismerem!
Olyan kicsiny, hogy még nem vettem észre.
És szemem is, nézvén a mindenségbe,
Már gyönge arra, hogy ilyen parányi
Nevetlen férget megtudhasson látni...
És vállamat örök gond terheli...!
De hogyha jön, megengedem neki
Hogy hátamon csuszkáljon. -
„Vakmerõ!
Reszkess! Azonnal megtudod, ki õ!
Megkorbácsoltat mint egy rossz kutyát!
Korbácsütés úgy fog zuhogni rád
Mint jégesõ, mint felhõszakadás,
Amíg testedbe ölnyi gödröt ás,
Míg minden bordád szörnyen megropog,
S kisímul ujra durcás homlokod!...”
Ahmed Kaleb vágtatva ér oda.
Mélyen legörnyed fényes csapata.
Mesés himzésü kalpag a fején,
Forgója csillagragyogásu fény,
Büszkén mered föl fejedelmi tolla.
Körûlte népség, a porig hajolva,
S õ nézi õket, hosszan, gõgösen.
Ekkor süvöltve, mintha a hegy-odvak
Röpítenék ki, õrült-hirtelen
Forgószél támad. Mint az uszitott vad
Dühöngve száguld s zúgva söpri szét
A cifra sapkák lengõ tolldiszét.
Ahmed Kaleb magas fejére csap
Hogy porba röppen a remek kalap.
Forgónak, tollnak vége,
Nincs kalpag a királyon.
És szól a hegy: „Elõttem Õ felsége
Födetlen fõvel álljon!”
|