|
- 1882. -
Kiszáradt forrás!... Egykor te benned
Szelíd zsongású hullám szökelt.
Omló vizednek játszó futása
Virágos útra csapongva kelt.
Az erdõ gíme eljárt te hozzád,
Itatva benned kicsinyeit...
Sebét elhozta s patakzó könnyel
Táplálva téged, megmosta itt.
Pásztor leányka, amint hajnalnál
Üdébben járkál s eltévelyeg:
Ártatlan báját szûz ámulattal
Elõször benned csodálta meg.
Édes tavaszhoz szokott madár-raj
Ivott belõled, ha jött, ha ment,
S amit tudott dalt, mind elcsevegte,
Partod smaragdján amíg pihent.
Te rajtad függött hû nefelejcsek
Beléd mélázó kis kék szeme.
Ó mily szökellõ, mily tiszta voltál
Égnek, virágnak szép tükre te!
Most vége, vége! Kiszáradt! Vége!
Csak medre van meg, - bús, néma kör,
Mely úgy mered rám, kopár-siváran,
Mint egy kiégett, holt szemgödör.
Hová enyésztél kis játszi forrás?
Hát kergetõdzõ pajkos vized,
Örök vígságod, bohó szökésed,
Nyájas zsongásod: - mind elveszett?
Mind, mind, örökre! S nem hozza vissza
Kedves folyását többé misem,
Öntözze még úgy a nyár viharja,
S az õsz bánatja, halk-csöndesen.
Igy jár a szív is, be sokszor így
jár!
Forró, merész, szent érzelmivel
A nagy teremtés pompája közben
Mint itt e forrás, úgy sorvad el.
Szabadság vágya, nagyság reménye,
Álmok varázsa, kéj, szenvedés,
Búnak, gyönyörnek túláradása: -
Mind, mind elillan, lassan kivész.
Mind, mind, örökre! S nem hozza
vissza
Nemes buzgását többé misem,
Hullassa még úgy, múltján merengve,
Égetve ömlõ könnyét a szem!...
Kiszáradt forrás!... Elõtted állva,
Lelkemre gond száll, ajkam remeg:
Források véde! Irgalmas nemtõ!
Kiszáradástól óvd szívemet!
|