|
- 1883. -
A kõ-oroszlán szája nyitva,
De hang nem zúg belõle ki.
Hatalmas lába megse’ rándul,
Amint egymáson fekteti.
Királyi gõggel néz a légbe.
Sok század óta néz ekép.
Ha mást nem, hát a kort dacolja,
Mely hozzá halkan, félve lép.
Senkit se bánt és õt se bántják.
Hátát, fejét moh verte fel.
Rettentõ karmán játszi kedvû
Apró madár ûl s énekel.
Gyámoltalan verébfióknak
Õ benne pompás ágya van.
Elrejti jól szegény parányit
És õrzi híven, gondosan.
Didergõ pinty szájába röppen
Ha búg fagyasztó téli szól
S hálából, hogy megóvja, néki
A szabad erdõkrõl beszél.
Ilyenkor úgy tesz, mintha élne:
A vén oroszlán mosolyog.
Mert a szabadság hangja oly szép,
Hogy keble - kõ bár - feldobog!
Erõnek volt jelvénye hajdan,
Most megszelídült mód felett:
Viharvert, bujdosó madárnak
Irgalmas, titkos fészke lett!
Fecskék is, õszi vándorláskor,
Itt gyülekeznek össze mind,
És õ, mikor már fönn lebegnek
Utánuk nyájas búcsut int.
Így üldögél, mélán, nyugodtan,
S amint virrasztja õrhelyét
Úgy tetszik, mintha szenderegve
Meghajtaná fáradt fejét.
Csicsergõ dal ringatja álmát,
Míg künn süvöltve jár a vész...
És símogatja kõ-sörényét
Egy láthatatlan, égi kéz!...
|