|
- 1902. -
Orosz fogságból vánszorog
Két francia gránátos.
Fejük legörnyed, amikor
Odaérnek a német határhoz.
Hallják a hírt, a szörnyü hírt,
Hallják elhûlve, zokogva:
Szétverve, legyõzve a büszke sereg,
S a császár... a császár - fogva!
Sírnak, keseregnek a harcosok,
Ismétlik a szörnyüséget.
S az egyik szól:
„Szivem be fáj!
Ah, régi sebem hogy’ éget!”
„ „Mindennek vége!” ” szól a társ.
„ „Meghalnék szívesen... de
Inségre jut nõ és gyerek,
Ha én... Ez jut eszembe!...” ”
„Eh, mit nekem síró poronty!
Mit nékem az asszony, a párom!
Kolduljanak, ha éhesek!...
De a császár!... Az én császárom!
Csak egyre kérlek, cimborám!
Ha itt a halál elérne:
Holttestemet hazámba vidd,
Temess Frankhon földjébe!
Szívem fölött legyen ott a kereszt,
A becsület szalagja...
Kezembe puskát... és csatolj
Kardot az oldalamra!...
Úgy fekszem s vigyázok a sír
fenekén,
Mint õr-helyén deli strázsa...
Míg ujra hallom az ágyudörejt,
Fölver paripák robogása...
Császárom fölöttem amint tova zúg
Villámló kard zörejében:
Fegyverben kiszállok a síkra legott
S a császárt, a császárt megvédem!...”
E pillanatban oda lép
Egy harmadik granátos.
Néz. És hasonló a szeme
A villám-lobogáshoz.
„Császárotok, aki miatt
Fél-Európa romban, -
Aki miatt koldusbotom,
És csonka, beteg karom van...
Az, akinek a csatatér
Halálhörgése, gyásza,
Könnyzápora, vértengere
Volt a mulatozása...
Az, akinek gonosz nevét
Én többé nem üvöltöm:
Császárotoknál aljasabb
Gazember nincs a földön!
Nagyobb gazember csak te vagy,
Aki dicsõnek látod, -
S koldulni, lopni küldenéd
Nõd, gyermeked, családod!...
Nem becsületrend -: becsület!
És nem dicsõség -: jóság
Kell énnekem!... Nem kard, szurony,
Hanem kalászok, rózsák!...
Egy dolgos méh, egy kis parány,
Mely a virágra rá száll,
Hogy mézet gyûjtsön -: többet ér,
Mint ez a roppant császár!...
Ám kössék fel császárodat,
Mi gondom rá!... Erõmet
Különb dolgokra tartom én:
Megvédem a nõmet, a nõmet!...
Strázsáld, ha tetszik! Bõgj neki
Mennydörgõ hallelujját -:
Ezer császárért nem adom
A gyermekem kis ujját!...”
|