|
- 1888. -
Meg van írva régen:
Elmúlik az ember, mint árnyék a földön,
Mint felhő az égen.
Nem tudjuk, mi végre
Jöttünk a világra s mért megyünk ki ujra
A nagy semmiségbe.
Mint
szeszélyes gyermek,
Aki töri, zúzza, aki fejét veszi
Minden játékszernek:
Úgy bánik mivélünk
A mohó természet. Összetör, ránk gázol,
Bármiképen élünk.
Ránk suhintja öklét.
Mint kerék a sarat, úgy dob le magáról
A futó öröklét.
És én mégis áldom
Azt a nagy hatalmat, mely megadta nékem
Múló földi álmom.
Mégis legyen áldott
A futó pillantás, mely engedte látnom
Az örök világot...
A
könny permetegje,
Mely özvegyek, árvák nyomorára hullott
Szent búban remegve;
A
harag villáma,
Mellyel égő lelkem a gonosz nagyságok
Gőgjét megdobálta.
Áldott az az óra,
Melyben megvigasztalt egy asszony hűsége
S egy gyermek mosolyja.
Éltem és daloltam.
Éreztem a szépet s az igaznak, jónak
Követője voltam.
Magasba ragadták
Lelkemet a vágyak s hordtalak szivemben
Isteni szabadság!
Ezzel én beérem.
Nem félek a sáppadt elmulás arcától
Hogyha eljön értem.
Mosolyogva várom,
Mint titkos világok csöndes kalaúzát
A végső határon.
Mert részem volt abban,
Bár csak pillanatra, ami véghetetlen,
Ami halhatatlan,
Ami örök fenség.
Hálatelt sóhajjal búcsuzom majd tőled
Gyönyörű mindenség!
|