|
- 1878. -
Szegény pillangó! Haldokolva ott ûl
Egy rózsatõn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.
„Lám!” szól a hangya. „Megmondtam, hogy
igy jársz!
Ily sorsra jut,
megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.
Minket lenéztél, - és mi vígan
élünk!
Van friss egészség s jólétbõl telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”
„Sajnállak!” mond egy vékony lábu
szöcske.
„Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sõt örökké
Epeszt a vágy, - de én máskép teszem.
Én cirpelek sorvasztó szerelemrõl
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, - és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”
„Botor lény!” mond egy harmadik,
nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat...
„Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt... nos, hát mi maradt?”
„Elfonnyadt arc, lecsüngõ, gyönge
szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!”
S a negyedik szól: „Ó, szegény
barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”
Igy szólnak sorra. - Meglebbenti
szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- „ „Mit szántok engem? Én e szép
világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.
Amerre szálltam: halmokon, mezõkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.
Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!
Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!
Hõ napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el elõlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielõtt ébrednék, meghalok!” ”
Szólt s hangja elhalt. Egy végsõ
sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve... Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.
|