TELEGRÁF-OSZLOP.

Erdõcske szélén áll a táviró-fa,
Sok ércfonállal össze-vissza róva,
De törzse nem hajt nyíló levelet,
Bár új tavasz leng völgy, halom felett.

Az oszlopot fácskák veszik körül,
Mind reszket, hajlong, súg-búg és örûl,
Amint a szél lebbenti rajtuk át
A kikeletnek elsõ balzsamát.

A dróttal átszõtt rejtélyes dorong
Ott áll az úton és vashúrja zsong
A fuvalomban, mint eóli hárfa.
Mit énekelhet a merev, sivár fa?

II.

Mulatnak rajt’ a pajkos csemeték:
„Ily csúnya fát nem láttunk soha még!”
Ám egy kis jávor, jobb a többinél,
Részvéttel néz rá, s ily szavakra kél:

„Sajnálom sorsát! Nincsen lombja, ága,
Számára nem nyit a tavasz virága;
Nem látok semmit a szegény, kopár fán,
Ott áll magában, elhagyatva, árván!”

A táviró-fa büszkén így felel:
„ „Hallgassatok szánalmatokkal el,
S jegyezzétek meg hitvány, törpe fák:
Én rajtam fut keresztül egy világ!

Mesés kincset rejt puszta homlokom.
A gondolat villámát felfogom,
S a földnek másik sarkáig vetem.
Gyász vagy dicsõség, mind én hirdetem!

Fél perc alatt más-más világba térek.
Egy röpke szótól, hogyha én beszélek,
Az izgatott pénz õrült táncra kel
És Krõzusok koldusként buknak el.

Én hirdetem, ha áldást mond a pápa;
Bejárok a királyok csarnokába;
Állok magam, de milljók érdekében,
Az ember-hadnak zászlórudjaképpen!

Én rajtam nyargal balsors és szerencse,
Hogy összezúzza vagy ujjá teremtse
Százezrek létét féktelen szeszéllyel.
A végzetet fonálom hordja széjjel.

Úgy nézzetek rám hitvány semmiségek:
A gondolat örök tüzében égek!
S bár a tavasz virág nélkül hagyott,
Elmondhatom: mindentudó vagyok!” ”

III.

Ijedten hallgat valamennyi fa,
Csupán a jávor halk, szelíd szava
Felel neki: „Hatalmas vagy!... De véled
Mégsem cserélnék. Mert nincs benned élet!

Mert kedvesebb, mert százszor többet ér
A legutolsó fakadó levél,
Nyíló törzsemnek legparányibb ága,
Mint száraz fád összes halott nagysága!

Mert többet ér a legkisebb madár,
Mely ágaimra énekelni jár,
És csak nekem csattogja dalait,
Mint kongó híred, bármily messze vidd!

Mert egy virág, mely nedvembõl fakad,
Megér pápákat és királyokat;
Ezerte több, bár egy tavasszal vége,
Mint az örök hír kába semmisége!”