OTTHON.

- 1886. -

Ó ne hidd, hogy vágyom a világba ki!
Vég-istenhozzádot mondtam én neki!
Az egész világnál drágább vagy nekem,
S kebleden bimbózó két kis gyermekem!

Bár varázsa kábít, bûvösen ragyog,
Benne én csak vándor, idegen vagyok!
Otthonom nálad van s mindig ott marad,
Mert csak fészke vonzza a hû madarat!

Ott, hol jóság, szépség bájjal fog kezet,
Nem érdem a hûség, hanem élvezet.
Mért menjek világgá? Mind bûnös bolond,
Aki édenébõl önként elbolyong!

Mit nekem e körszín, hol küzdõ vadak
Vagy bohócok koncért s hírért játszanak.
Mit nekem a gyémánt? Pompás, drága jég,
Mely mellett csak fáztam s nyomorult valék!

Ismerem a lépcsõt, melyen a világ
Sok üres kegyence mind-magasbra hág;
Ismerem a gõgöt, mely nyomort lenéz,
S a dicsõ becsvágyat, mely rabolni kész!

Láttam zsebmetszõknél fejedelmi fényt,
Láttam hencegõ bûnt s kolduló erényt;
Ismerem a tapsot, mely sikert fogad,
És a gúnyt, mely ûzi a bukottakat!

Megtanultam én is - volt idõm elég -
Hogy csak az boldog, ki tõlük félre lép;
És egy Óceánnál több a kis sziget,
Hol békénk mosolygó képe integet.

Engedj itt maradnom! Én nem vágyom el!
Könnyét multam is csak titkon sírja fel;
Fejemet válladra hajtom kedvesem,
S oly lassan sirok, hogy nem hallod te sem!

Aztán fölocsúdva, mint a tengerész,
Aki halk imát súg, elmulván a vész:
Viharom elmultát forrón köszönöm...
Ajkamra könyörgés, buzgó hála jön.

Megtanítom rá, hogy nyiljék mennybe út,
Angyalok pajtását, a kicsiny fiút;
S míg téged a csepp száj mosolyogni készt,
Hallgatom mély hittel e szent gyügyögést!