MARGIT.

- 1892. -

I.

Könnyü annak dalra kelni,
Hûségérõl énekelni,
Aki téged foghat át,
Mert annak nem lánc a hûség,
Hanem édes gyönyörûség,
Mely mindig több üdvöt ád.

Könnyû annak írni hévvel,
Síkra szállni Margit-névvel
Jó poéták versenyén,
Aki ott él közeledben,
Ott pihenhet szép öledben
S azt mondhatja rád: Enyém!

Könnyen írom e poémát,
Mert imádom ezt a témát,
Bár adnák föl mindig ezt!
Halljátok? Rím rímre csattan
Mint a bimbó ha kipattan
Vagy madár ha dalba kezd.

II.

Mint a forrás, felszökellõ,
Este támadt gyönge szellõ,
Rózsán bolygó fuvalom,
Halk fohász mely égre lendûl:
Úgy ömlik ki a szivembûl
Minden rólad írt dalom.

III.

Hány ember tör hatalomra,
Hányat ûz a dicsvágy szomja,
Rang- s pénzvágytól hány beteg!
Nem dicsekvés, hogyha mondom:
Kacagok e sok bolondon,
Míg szemedbe nézhetek!

Õk nem tudják, mi a béke,
Mi az összhang üdvössége,
Édes álom, hosszu csók...
Mi a fészek, hol kettecskén
Élhetünk, csicsergõ fecském,
S oldalunknál a fiók.

Nagyszerû a végtelenség,
Csupa nagyság, csupa fenség,
Míg az ember semmi, por.
De világok milliója
Azt a szívet nem pótolja,
Mely híven szivünkre forr!

IV.

Nem tudom, mit cselekedtem,
Hogy te rád méltóvá lettem,
Tán az Isten szeretett...
De míg élek e világon,
Azt a percet áldom, áldom,
Mely téged szivemre tett!

Majd ha zörren sírom zára,
Tört szememnek végsugára
Hûséget fog vetni rád
Földi üdvöm drága képe -
S az öröklét gyönyörébe
Észrevétlen megyek át!