EFIALTESZ.

- 1879. -

Elszárad a fû, ha rálép.
Zokog a föld, ahová lép.
A fa ága félve zajlik,
S ahol elmegy, félre hajlik.
Mély sirokból tompa jaj száll.

Útonálló bõsz vad állat
Hogyha látja: tova vágtat.
Fut elõle a hyéna,
Lábra áll a roskadt béna,
Hogy kitérjen, elkerûljön.

A bélpoklos, aki mellett
Undorító a lehellet,
Félre lép, ha jönni látja,
Hogy ne érje a fohásza, -
Hogy ne nézzen a szemébe...

Aki szunnyadt halkan, szépen,
Anya-õrzött bölcsejében:
Alvó gyermek összerendûl
Rejtélyes, gyors félelemtûl,
Felriad, sír, hogyha kint jár...

A vihar más tájra nyargal
Dörgõ, zúgó, vad haraggal...
Tenger habja visszaárad,
Ér, patak, tó mind kiszárad,
Hogyha lábát mosta benne.

Efialtes! Vár a persa!
Árulónak jó a sorsa!
Dúskálhatsz a gyönyörökbe,
Dús, hatalmas mindörökre -
Hogy van az, hogy így csatangolsz?

Hogy van az, hogy vészes éjjel
Bujdosol, bujsz szerte-széjjel,
Égre rázott puszta karral
Versenyt futsz a zivatarral,
Sírva, nyögve, panaszolva?!

Hogy van az, hogy félmezetlen
Tántorogsz a fergetegben,
Ugy hiszed, hogy fû, fa vádol,
S térdre hullva, fûtõl-fától
Szörnyü jajjal kérsz kegyelmet!

...Ember, állat borzad tõle,
A dögvész is fut elõle,
Minden út a kínok utja, -
És elhagyni mégse tudja
Az elárult haza földjét!