HAZÁDNAK RENDÜLETLENŰL...

- Vörösmarty emlékére. -

A sok nagy úr kiment Párisba, Bécsbe,
És életét ott künn dõzsölte át.
Legtöbbet kaptak a hazai földbõl,
Hát legjobban feledték a hazát.
Csak egy maradt halálig hû: a költõ!
Mint a madár, mely énekelve ûl
Szegényes fészkén: itt maradt s dalolta -:
Magyar! Hazádnak rendületlenül!

Ha elszegõdik más ország fiának,
Ha szent lantjával vándorútra kel,
Ha megvetéssel néz csekély fajára,
S kis nemzetét nagyobbal váltja fel:
Dúsgazdaggá lesz s Európa-szerte
Nevére hallgat a kiváncsi fül.
De itt maradt. És ezt dalolta híven,
Csak ezt: Hazádnak rendületlenûl!

E földbõl itt, bár nagygyá te daloltad,
Kevés jutott osztály gyanánt neked.
Mégis te voltál mindnél gazdagabb úr:
Te adtál vissza roppant kincseket!
Mert nincs vagyon, nincs ércek milliója,
Olyan mesés, nagy gyémánt sem kerûl,
Mely többet érne a te Szózatodnál,
Ennél: Hazádnak rendületlenûl!

A bánatos mult, bús történetünknek
Sok szép emléke, fenkölt vígasza:
Ez volt a gazdagságod! Képzeletben
Tiéd volt, költõ, az egész haza!
Nagy társaságod: Árpád, a vezérek,
A had, mely büszkén Pusztaszerre gyûl,
És kardjuk élén villámlik parancsod:
Magyar! Hazádnak rendületlenûl!

A nyelv pompáját öltötted magadra
Mint egy király. Azzal takartad el
Vékony szerencséd. De föl-ért e köntös
A trónusok bíbor-kelméivel!
Végig himezted bûbájos szavakkal,
S király-palástod legfõbb díszeûl
Rátûzted ezt a fényes drága-gyöngyöt:
Magyar! Hazádnak rendületlenûl!

Multunk fölött dicsõn borongva szállasz,
És szárnyalás nincs több ilyen magas!
A legnagyobbak is tõled tanultak
Röpülni, tõled, ó királyi sas!
Még a világ legbüszkébb csalogányát
- Hasonlót földünk többé sose szûl -
Petõfit is te oktattad ki ezzel:
Fiam! Hazádnak rendületlenûl!

Mi, unokák is, édes fájdalommal,
Bús hévvel nézünk a magasba rád!
Tõled tanultuk, mester, hogy szeressük
Forrón e sokszor hálátlan hazát!
Hogy itt szenvedjünk s itt legyen a sírunk,
Ha testünk majd e föld porába dûl!
Hogy végóránkig azt mondjuk, amit te:
Igen! Hazádnak rendületlenûl!

Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk,
Míg érezzük, mi a valódi szép,
Míg büszkeségét gyáván eldobálva
Meg nem tagadja önmagát e nép...
Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz,
Mely északon örök fagypontra hûl:
Nagy, szent hûséget esküszünk lobogva
Neked s hazádnak, rendületlenül!

1901.