OKTÓBER HATODIKÁN.

Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd ujra még;
Siratni õket nincs elég!
Nõ, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kõ,
Olvadj, ne szégyeld! Könny, elõ!
Légy forrás, szirtbõl szökkenõ.
Hulljon ki mind, gyász árjakint,
Amennyi könny van a szemekben!

Ahány fohászt szûl ember ajka,
A legnemesbbet fölsohajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen...
Fohász, a mélyek mélyibõl:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!...
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szûl ember ajka!

Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszitni a halált vele:
Jövel! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtusból font koszorudat.
Oltárra fûzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!

Amennyi villám van az égben,
Szülemlõ rémes, vad sötétben,
Mikor a nemzõ fergeteg
A bõsz felhõt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szakgassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon boszút
Amennyi villám van az égben!