MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKÉN.

I.

Szép ünnep, ujra itt vagy! Annyiszor
Láttunk már téged jó és mostoha
Idõkben! Mégis drága vagy nekünk,
Mint a tavaszt nem unjuk meg soha!
Tavaszt jelent napfényes március,
Tavaszt hozott nekünk is, gyönyörût!
Annyi virágot nem látott a nap,
Mióta bolygó csillagokra süt.

Sok század óta börtön volt e föld,
Rab volt a nemzet s szolga volt a nép,
Szolgája annak, aki maga is
Láncot viselt... Mily aljas, durva kép!
S elég volt egy nap, hogy másképp legyen!
Széttörte láncát a nemesi kar,
És a parasztnak adta jobb kezét:
Testvérem vagy te és szabad magyar!

Szent korszak! Láttad, hogy a gazdag úr
A koldussal önszántából felez;
Láttad, hogy a tündöklõ palota
A jobbágy-viskó hû barátja lesz,
És egy imát súg millió ajak
És millió szív egy érzésben ég!
Szabadság volt a fenséges fohász,
S mely átérezte: a testvériség!

Örömtelen, zord ifjuság után
Nagy üdv az elsõ szerelem kora.
De ami szebb és ami édesebb,
Az a szabadság elsõ mámora!
Hõbb, lelkesebb, mint akkor a magyar,
Tisztább, üdébb - nép nem volt soha tán!
Az elsõ ember állhatott csak így
Az új teremtés rózsás hajnalán.

Az elsõ embert láng-kard verte ki,
S bujdosni ment az Édenhez szokott.
Kegyetlenûl levertek minket is,
Mert követeltünk életet, jogot.
Ó nem tiltottra vágyott a magyar!
Tulajdonunkat adják meg nekünk,
Csupán azt kértük. Bûn volt. S elveszett
Édes hazánk, legdrágább Édenünk!

De mint az Éden kóbor gyermeke
Tûrt, fáradt, munkált s el nem csüggedett,
És addig törte a kemény rögöt,
Míg uj virágzás alkotója lett:
Úgy dolgozott e sújtott nemzet is!
Büszkén haladt a bús rabságon át
- Megannyi testvér mindenik fia -
Míg visszavívta elveszett honát.

Szép Március, te rád vall e csoda!
Te forrasztottad össze a magyart!
Legyen hát ünnep, hogyha jõsz közénk,
Ameddig Isten fényes napja tart!
A legszebb ünnep a tiéd legyen!
Emlékedet fölûl nem mulja más!
Mert te vagy a szabadság, a remény,
Te vagy az élet, a feltámadás!

II.

Minden napot megáldjon a teremtõ,
Melyben nem ér bennünket semmi rosz.
De azt legjobban - mind a két kezével -
Mely téged, nagy nap, nekünk visszahoz!
Igaz, hogy már csak emlék vagy. Letüntél,
És helyedet rég elfoglalta más.
De ami szent, idõ nem árthat annak:
Vallássá lesz, mint a feltámadás!

Forró lelkekbõl fölcsapott az érzés,
S a bús országot fény ragyogta be;
Önként fakadt föl, mint ahogy tavasszal
Virágot hajt a föld meleg szive.
Erõszak nem dúlt, bíbor-vér nem ömlött,
Tûz nem rombolt békés házfödelet:
Nem lángolt más, csupán a mámor pírja,
Mint hajnalfény az ébredõk felett.

Szabadság napja volt e nap, sugárzó
Tört láncokon s eggyé forrt szíveken!
A napnak is van foltja, ámde abban
Nem volt mocsoknak egy paránya sem.
Megváltozott, mint egy varázsütésre
Az addig önzõ, törpe lelkü kor;
Emelkedett mindenki: félistenné
Vált a nemes, - - és polgárrá a pór!

Amit ma tán sokan nem értenek már,
Vagy nem hisznek, megtörtént a csoda:
Nem volt különbség gazdag és szegény közt,
Együtt örült kunyhó és palota.
Mint a keresztség elsõ századában
Minden hivõ egymás testvére lett:
Nálunk is! Azt Jézus müvelte és ezt
Másik megváltónk: a honszeretet!

Szép március! Ihlesd meg a szivünket,
Szabadságoddal hadd legyen tele!
Reszkessen át valónkon, mint a napfény,
Mint ibolyáid édes fûszere.
Sértés, viszály, gyûlölködés ne bántson.
S ha van sebünk, mely fájó tûzzel ég,
Takarjuk azt el! Egy-egy ölelõ kar
Hadd fogja át, mint élõ kötelék!

Mindaz, mi szép volt és fenséges akkor,
Lelkünkre hasson és emelje föl!
Így látva minket, még az ellenség is
- Egy percre bár - feledje, hogy gyülöl.
Tanulja meg tisztelni nemzetünket,
Népünk elõtt emeljen kalapot.
Testvéri láncban, jertek, ünnepeljük
E legdicsõbb, e lánctörõ napot!

III.

Nincsen ott örök tél, hol nap heve lángol!
Hosszú fagy fölenged izzó sugarától,
S koszorúját hozza rózsás kikelet.
Csüggeteg lemondás örökös, zord rabja
Nem lehet a szív sem, míg - szabadság napja -
Visszatérsz: ragyogni nemzetünk felett!

Róma rabszolgái egy napot megûltek
Lánctalan vígsággal; lakomára gyûltek
S a gyönyört, a mámort itták szabadon.
Aljas napi gondot, rút viszályt feledve:
Így merûl a lelkünk emlékezetedbe,
S álmodunk nagyságról a Te napodon!

Az idõ mély tenger: a jogos, a téves,
A nagy és a hitvány egyaránt belé vesz,
Buborékként pattog élet, esemény...
De te úgy állsz benne, mint a gránit-szikla.
És magányos sasként száll föl csúcsaidra
Egy-egy hozzád méltó sóhaj vagy remény!

Te, ki láttad folyni Cézár gõgös vérét,
S két táborba verted Róma szenvedélyét:
Testvérré te tetted a pártos magyart.
Tetszhalott egysége új tettekre éledt,
És a végromlásban még erõsebbé lett,
Tömörebb a láncnál, mely húsába mart!

Soha föl nem támad Magyarország népe,
Ha te akkor nem vetsz lángot a szivébe,
Hogy a Golgotán is védje igazát.
Szent lélek szállott így az apostolokra...
Ki honáért nem halt, vándorbotját fogta,
És hirdette buzgón, híven a hazát!

Európa bámult a maroknyi népen,
Mely hõssé lett harcán, nagygyá börtönében,
S hóditott gyászával, amikor bukott.
Gyõzõjét, bakóit nyiltan megvetette,
De a bujdosókat vállaira vette,
S meghordozta büszkén Kelet és Nyugot.

Nagy idõk nagy napja! Megbecsüljünk téged,
Mint a legtündöklõbb, legdrágább emléket,
Mely a multból intõ például maradt.
Valahányszor jõsz a tavaszodó évvel,
Úgy köszöntsünk téged, lelkünk gyönyörével,
Mint a tûzimádó a napsugarat!

Legyen a magas hit új feltámadása
Az a kor, mely most jön! Lelkesedve lássa
Márciusnak egy új, még szebb íduszát!
Ami most csak emlék, legyen újra tetté,
Tavaszi viharrá, üde fergeteggé,
Mely tisztítva száguld a világon át!

IV.

Jõjj el szent lélek! Mondják a hivõk.
Mi azt kiáltjuk: Március, jövel!
A csüggedõt tedd elszánttá megint,
Az alvó lelket ébreszd ujra fel!
Tûzoszlopunk, vezess bennünket újra!
Világosodjék tévelygõ agyunk!
Erõs fényednél ismerjük meg egymást:
Érezzük át, hogy testvérek vagyunk!

Te jármunkat széttörted, amikor
Méltatlanúl bánt zsarnok-kény velünk.
De börtönláncnál van rosszabb bilincs:
Amit lelkünkre önmagunk verünk!
Törd széjjel ezt is! Védj meg önmagunktól,
Ha egymás ellen fordulunk! Ne hadd,
Hogy a szabadság fájó megvetéssel
Elhagyjon minket - méltatlanokat!

Mert a szabadság ott élhet csupán,
Ahol tisztelni tudják! Ott, ahol
A munkának van becsületje csak,
S egy célra tör a szerszám és a toll.
Csak ott, ahol a becsvágyó müveltség
S nem buta gõg a versenyzõ. Csak ott,
Ahol magának a merész szabadság
Sasfészket szikla-mellekben rakott.

A végtelenben egy nap: semmiség,
S törvény, hogy elhûl minden, ami láng.
De hõ napodnak alkonyatja nincs!
Te, március, nem szûnsz ragyogni ránk!
Több egy ilyen nap, mely csodás erõvel
Évszázadok számára épitett,
Mint száz meg száz év meddõ hosszusága,
Ha lelket nem gyújt és nem ád hitet!

Az volt a nap! Ó, az volt a tavasz!
Termékeny lelkek áldott tavasza!
Csak egy vallásunk volt akkor nekünk,
Csak egy közös fohászunk: a haza!
S mikor levertek, véres Golgotánkon
Rabok voltunk csak, nem szolgák! E hit
Erõsebb volt börtönnél és halálnál,
Mert új életre, megváltásra vitt!

Remek tanulság, lángolj és lobogj!
Ezt írja költõ, ezt hirdesse pap:
A szolgaságot nem bilincs teszi,
Rabszolga az, kinek a lelke rab!
S ezenkivül van még egy szent tanulság,
Tanuld meg azt is, drága nemzetem!
A legszebb vallás: hinni a hazában,
S dolgozni érte, hogy nagygyá legyen!

Jõjj el szent lélek! Mondják a hivõk.
Mi azt kiáltjuk: Március, jövel!
A csüggedõt tedd elszánttá megint,
Az alvó lelket ébreszd ujra fel!
Tûzoszlopunk, vezess bennünket újra!
Világosodjék tévelygõ agyunk!
Erõs fényednél ismerjük meg egymást:
Érezzük át, hogy testvérek vagyunk!

V.

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat kérdezné valaki,
Azt válaszolnám nyiltan, igazán:
Az én vallásom a hazám!
Ki nemzetem javára él,
Ki munkában versenyre kél,
Ki érte áldoz szüntelen,
Az egy valláson van velem!
Vallásom az, hogy én is ott legyek
Azok között, kik érte küzdenek,
S mind megtegyem, egészen a halálig,
Ami hazám dicsõségére válik!

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat fürkészve kérdenék,
Azt válaszolnám nyiltan, igazán:
Az én vallásom a testvériség!
Vallásom az, hogy mindenkit szeressek,
S amíg okom nincs, senkit meg ne vessek...
Becsüljem mindig más jogát,
Testvérileg karoljam át
Az irgalmast, a jót, nemest,
A tiszteletre érdemest!
Vallásom az, hogy embertársaim közt
Ne válogassak rang, cimer szerint.
A hû, a munkás, tiszta lelkü ember
Jõjjön szivemre mind!

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat kiváncsian kutatnák,
Azt válaszolnám nyiltan, igazán:
Az én vallásom a szabadság!
Szabadság, lelkünk méltósága, fénye,
Szabadság, férfiak legszebb erénye,
Mely önmagát fékezni tudja jól,
De zsarnokok jármába nem hajol.
Szabadság, mely rombolva is teremt,
Mert jóra vágyik és a célja rend!
Az én vallásom az a szent erõ,
Mely vértanúk sírjából tör elõ,
Vagy mint egy Isten, égbõl földre jõ,
Ha bûn, gonoszság uralomra hágott,
Hogy vérével megváltsa a világot.

E nagy napon kivánom lelkesedve:
Vallásomat minden magyar kövesse!
E nagy napon szivembõl azt kivánom,
Hogy ne legyen üres szó ez a három,
Míg a magyarban lélek lángja ég:
Haza, szabadság és testvériség!

VI.

Mikor Árpád népe hóditásra indúlt,
Gyors volt és hatalmas, mint a zivatar.
Vert hadak remegtek és minden oromra
Diadal zászlóját tûzte a magyar!
A világ nem látott nagyszerûbb csatákat!
Mint ahogy a villám tördeli a fákat,
Népek törtek össze, hova kardjuk vágott,
És meghóditották az egész országot!

Emlékezzetek rá: ugyanez a hõs nép
Ujra harcolt bátran március íduszán
S ez a harc még szentebb, még fenségesebb volt,
Mert vér nem ömölt ki a remek tusán.
Akik akkor hozzá láng-ajakkal szóltak,
Fegyvertelen eszmék katonái voltak,
Ám azzal a tûzzel, mely lelkükben égett,
Õk meghóditották az emberiséget!

Március szent napja! Minden ünnepek közt
Legtöbb áhitattal téged áldalak!
Akkor a szabadság tisztító tüzében
Kiveszett e népbõl minden rút salak.
Jogokat nem vett el zsarnoki szeszéllyel,
Inkább a magáét osztogatta széjjel,
Mint az, aki egykor bennünket megváltott:
Soha még szabadság nem volt ilyen áldott!

Március szent napja! Mikor önmagunkat
Testvérekké tettél - ó bölcs szeretet! -
Minket is a népek testvérûl fogadtak,
Európa büszkén a szivébe vett.
Nagy lelkünket látva, átérezte mélyen:
„Ez a nemzet méltó, hogy közöttünk éljen!”
Késõbb, a bukásban, megsiratta gyászunk,
S várta szívrepesve új feltámadásunk!

Március szent napja! Te neked köszönjük,
Hogy a szép magyar név ujra tündökölt!
Te neked köszönjük, hogy komor Kárpáttól
Nyájas Ádriáig még magyar e föld!
Te neked köszönjük, hogy töretlen, épen,
Részt veszünk a munka roppant versenyében...
Te tanítottál meg, te nemes, te drága,
Fenkölt szeretetre, büszke szabadságra!

Ó fogadd föl, kérlek, nagy, szent esküvéssel
Legszebb ünnepünknek fényes íduszán,
Hogy amire téged ez a nap tanított,
Követed, megtartod, szép magyar hazám!
Mert ha így cselekszel: sors le nem igázhat,
Szolgáddá szegõdik minden újabb század,
Egyre több nagysággal ékesít föl téged,
S élni fogsz örökké! Nem lesz soha véged!