HŐSÖK HARCTERÉN.

- 1877. -

Ne verd fel õket! Ott alusznak némán
A hazavédõ holtak.
Végsõt ölelve, mint a hû testvérek,
Egymás fölé borultak.

És mintha mind felömlött volna égre
A vér, mely itt alá foly: - -
Mint vérbe mártott óriási zászló,
Úgy leng az alkony távol.

Az úttól félre, kínban roskadozva,
A porban, kik hevernek?
Öreg vak ember, sáppadt, beteg asszony,
S egy rongyos, vézna gyermek.

A harcmezõt a gyermek és az asszony
Kétségbeesve nézik,
És mind a hárman zokogó panasszal
Isten nevét idézik...

S a roppant csöndben, félig összebujva,
Rémes keservrõl szólnak,
És könnyeik, mint három patak árja,
Jajongva összefolynak...

...Dobog a föld; a hóditó közelget
Vad, ittas szenvedéllyel;
Hallja a sírást és megáll; haraggal
Néz a homályban széjjel.

„Miféle sírás? Hollá?”... Semmi válasz,
Tovább zokognak lassan.
„Mért sírtok, kérdem? Rajta! Nincs idõm, hogy
E vinnyogást hallgassam!”

...Fölállt a gyermek; oda lépett hozzá;
Egész valója égett:
„ „Mert nincs erõm kardot ragadni, hóhér,
S szétmarcangolni téged!” ”

Fölállt a nõ; rémítõ szeme lángja
Átlobbant a homályon:
„ „Mert nem tudok több ifjat szülni, ördög.
Ki értem bosszut álljon!” ”

S felállt a vak; vezette a fiúcska
A hóditóig, kézen:
„ „Mert nem láthatlak színrõl szinre, hitvány,
Rád köpni megvetésem!” ”