MEGNYUGVÁS.

- 1888. -

   Meg van írva régen:
Elmúlik az ember, mint árnyék a földön,
   Mint felhő az égen.

   Nem tudjuk, mi végre
Jöttünk a világra s mért megyünk ki ujra
   A nagy semmiségbe.

   Mint szeszélyes gyermek,
Aki töri, zúzza, aki fejét veszi
   Minden játékszernek:

   Úgy bánik mivélünk
A mohó természet. Összetör, ránk gázol,
   Bármiképen élünk.

   Ránk suhintja öklét.
Mint kerék a sarat, úgy dob le magáról
   A futó öröklét.

   És én mégis áldom
Azt a nagy hatalmat, mely megadta nékem
   Múló földi álmom.

   Mégis legyen áldott
A futó pillantás, mely engedte látnom
   Az örök világot...

   A könny permetegje,
Mely özvegyek, árvák nyomorára hullott
   Szent búban remegve;

   A harag villáma,
Mellyel égő lelkem a gonosz nagyságok
   Gőgjét megdobálta.

   Áldott az az óra,
Melyben megvigasztalt egy asszony hűsége
   S egy gyermek mosolyja.

   Éltem és daloltam.
Éreztem a szépet s az igaznak, jónak
   Követője voltam.

   Magasba ragadták
Lelkemet a vágyak s hordtalak szivemben
   Isteni szabadság!

   Ezzel én beérem.
Nem félek a sáppadt elmulás arcától
   Hogyha eljön értem.

   Mosolyogva várom,
Mint titkos világok csöndes kalaúzát
   A végső határon.

   Mert részem volt abban,
Bár csak pillanatra, ami véghetetlen,
   Ami halhatatlan,

   Ami örök fenség.
Hálatelt sóhajjal búcsuzom majd tőled
   Gyönyörű mindenség!