JÉZUS KARÁCSONY-FÁJA.

I.

Jártam magam karácsony éjjelén.
És egyszer egy szép férfi jött felém,
S csodás szemével a szemembe nézett.
Mámor fogott el, édes, szent igézet,
Olyan szelíd volt és olyan fönséges!
Nem néz ily tisztán, ami földi, véges.
Éreztem jól e bûvös perc alatt,
Hogy Jézus volt, a názáreti Jézus!
Jézus mellettem némán elhaladt.

II.

Utána mentem halkan, lábhegyen:
Mért jött a földre? És hová megyen?
Láttam, hogy szétnéz és habozva áll,
Mint vándor, aki útat nem talál...
Sugárt vetett a dúsak palotája,
És a karácsony égõ, cifra fája
Az õ emlékét ünnepelte mind.
Fejét megrázta bánatos mosollyal,
S elfordult tõlük s ment tovább megint.

Uralkodók kastélya bûvösen
Ragyog felé... De nem megy arra sem,
Csak fölsohajt: „Komor, kevély királyok!
Imádkoztok bár, mindig készen álltok,
Hogy a szegény, ártatlan, gyönge népet
Irtóztató harcokba kergessétek!
Mit ér e nagy fény, e sugár-özön,
Ha szívetek sötétebb a pokolnál?
Megyek tovább!... Hozzátok nincs közöm!”

Felhõkbe vágó roppant templomokban
Tömjénfüst lebben, gyertyák lángja lobban,
És szentélyében a hatalmas háznak
Misés papok buzgón hallelujáznak.
De õ nem lép be. Arcát elfedi
Mély fájdalommal a názáreti:
„Egész világnak nyitva áll egem,
S ti csak lázítni, csak gyûlölni tudtok!
Rossz pásztorok! Nem kelletek nekem!”

Egy hosszu házra, gyermekkel tele,
Az van fölirva: Árvák menhelye.
És közepett’ a félénk, méla hadnak
Mosolygó dámák versenyt osztogatnak
Ételt, ruhát, száz apró cifraságot.
Ezek közé már-már betérni vágyott...
De mégse!... Fájó pillantást vetett
A szép vásárra s ment tovább: „Szivükben
A hiúság több, mint a szeretet!”

III.

És aztán eltûnt a szemem elõl.
A föld alá? Vagy a magasba föl?
Mohón kutattam glóriás nyomát,
A néptelen, sötét utcákon át,
De csak az égbolt csillogott le rám
A csöndes, tiszta téli éjszakán.
Mint százezer fényes, kiváncsi szent,
Nézett alá a sok csillag felülrõl
Isten fiára, ki a földre ment.

IV.

Mint a futó tûz, úgy rohant keresztûl
A városon, hogy Jézus földre szállt!
Az, aki él az Isten jobbja mellett,
S bennünket egykor üdvösségre vált!
Az emberek kábán futottak össze:
„Hallottad? Itt van! Jézus légy velem!”
S dadogva, sírva tört ki a szivekbõl
Gyötrõ sovárgás, édes félelem.

És a király föltette koronáját,
Az érsek drága püspök-süvegét,
És grófok, bárók kapkodták magukra
A forgós kucsmát, bársonyos zekét.
Vöröslõ fáklyák gyúltak ki az éjben.
Az utca forrott, mint a tenger-ár.
S a nagyszerû processzió megindult,
Keresni Jézust: Hol van? Merre jár?

Harangzúgás közt mentek, mendegéltek.
Város nem látott még ilyen csodát.
De fáradságuk hasztalan! Hiába
Kutatnak végig minden palotát.
Ott lesz talán a pompás templomokban,
Hol orgonák mély, szent morajja szól?
A zárdákban, hol szûzies lemondás
Uralkodik?... Nem!.... Jézus nincs sehol!

V.

És ekkor... messze... künn a város végén,
Hol nép lakik, nálunknál aljasabb:
Egy szûk, kis ablak annyi fényt lövell ki,
Mint hogyha onnan kelne föl a nap.
Káprázó szemmel, álmélkodva gyûlnek
A ház elé, ahonnan jõ a fény...
S meglátják Jézust, akit úgy kerestek,
A legsilányabb kunyhó közepén.

Ott áll, tündöklõ, hófehér ruhában,
Mindegyik karján egy koldus-gyerek.
Karácsonyfát hozott nekik s a vékony
Gyertyákat most õ gyujtogatja meg.
A kisdedek tapsolnak és kacagnak!
Hálás örömnek édes csöppje gyûl
A rongyos özvegy elfásult szemébe...
S Jézus velük sír és velük örûl.

Bocsát szemükre mély, irgalmas álmot,
A két kicsinyt lágyan lefekteti,
Aztán kimegy... A fényes társaságra
Rá sem tekint a bús názáreti.
Egy szava sincs hozzájuk. Csak a légben
Zendûl hozsanna, bûbájos zene,
Míg lassan, lassan eltûnik a földrõl
A szenvedõk s szegények Istene!