BECSÜLETES ANGYALOK.

I.

Évácska meghalt. Egy finom legényt
Imádott híven. S megcsalták szegényt!
Se szégyenét, se gyötrõ bánatát
Nem tudta békén elviselni. Hát
Hozott magának fél-pohárka bort,
Belevetett egy-két csipetnyi port,
Aztán megitta ádáz szenvedéllyel.
Évácska meghalt. Meghalt még az éjjel.

II.

Fölszállt az égbe. Percig sem pihent.
De a kapuhoz tétovázva ment,
Mert úgy találta, hogy lengõ ruháján
Nagy folt maradt... éppen a szíve táján.
Sok könny esett rá!... Lassan ment elõre,
Félénken... Ám a menny jóságos õre
Semmit se látott s a kaput kitárta:
„Kerülj csak beljebb! Jõjj, kedves kis árva!”

Táncolt, dalolt a szép angyal-sereg.
A szomorú lány halkan közeleg.
De bár olyan bús, bár mindegyre fél,
Úgy tetszik, hogy szebb valamennyinél.
Néz rájuk hosszan, esdekelve, szépen,
S úgy érzi, hogy e jók, tiszták körében
Végképp eloszlik földi szenvedése,
S itt szeretet, boldogság lesz a része.

Megáll a tánc. Némulnak a dalok.
A tündöklõ, kiváncsi angyalok
Nézik merõn a sáppadt idegent.
S amit nem látott Péter úr, a szent,
Õk nyomban látják: foltos a ruhája!
Gúnyossá torzul arcuk égi bája,
És szól a dölyfös, biggyesztett ajak:
„Már ilyet is közénk bocsátanak?”

Pirúl Évácska és mond szem-lesütve:
„A szerelem volt életemnek üdve!
Nagyon szerettem! Ez volt a hibám.
De szörnyen, szörnyen meglakoltam ám!
Annyit szenvedtem, annyit sírtam én,
Hogy senki többet a föld kerekén!
Mikor már testem hûlve, halva volt,
Lelkem tovább sírt - - innen ez a folt!”

S az angyalok rá száraz, büszke szemmel:
„Sosem volt dolgunk hitvány szerelemmel!
Bûn, vétek, botlás itt senkit se nyom.
Fehér a lelkünk, mint a líliom.
Eredj odébb, - a menny távol zugába!
Veled nem táncol angyal lenge lába.
Mi téged itt vígadni nem hagyunk!
Mi tisztességes angyalok vagyunk!”

Megy a leány... és könnye ujra hull.
S keblén a folt nagyobb lesz. Megy, vonúl,
Kacajja közt a kényes, büszke hadnak.
--------------------------------------------------
E pillanatban harsonák riadnak!
Hosszú során a kherubim-seregnek
Sátán-üzõ lángkardok tisztelegnek!
A Megváltó jön! Istennek fia!
Fején tövis-nyom. Gyász és glória.

III.

S amint a sok szép angyal közt halad,
Hódolva áll mind sûrû sorfalat.
Mindnek kigyúl a halvány, tiszta vére,
És mind sovárog egy tekintetére!
De nem néz rájuk. Ó, jól tudja, mért!
Hisz õ mindent tud és mindent megért.
Szelíd nézése most csak egyre száll:
Csak arra, aki sír és félre áll.

S szól Jézus: „Én elõttem õ a drága!
Ilyeneké az én Atyám országa!
Ti jéghideg, tisztes szenteskedõk:
Mit keres itt a hiuság, a gõg?
Én, istene a könny-áztatta szemnek,
Nyomornak és bûnbánó szerelemnek,
Ki mindezért keresztfán haldokolt -
Én kérdem: Lányom, hol van az a folt?”

Ott van!... Sötétlik szürke kis ruháján.
Tenyérnyi folt. Éppen a szíve táján.
De rászegzõdik csoda-fényesen
A bûntisztító, nagy, krisztusi szem.
Hull, egyre hull az irgalmas sugár,
Míg a ruhának nincs salakja már.
Tûz, csupa tûz, - fehér és vakitó,
Mint hegytetõn a napsütötte hó.

IV.

S mint võlegény a szép menyasszonyát,
Akit szûz mirtus-koszorú fon át,
Úgy fogja Jézus kézen azt a nõt
A hódoló angyal-csoport elõtt.
Megfogja kézen, szól hozzája lágyan
A hetedik menyország magasában,
Mig százezer napként ragyog a képe:
„Szegény kis bûnös! Jõjj... Atyám elébe!”