A PILLANGÓ HALÁLA.

- 1878. -

Szegény pillangó! Haldokolva ott ûl
Egy rózsatõn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

„Lám!” szól a hangya. „Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, - és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétbõl telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”

„Sajnállak!” mond egy vékony lábu szöcske.
„Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sõt örökké
Epeszt a vágy, - de én máskép teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemrõl
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, - és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”

„Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat...
„Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt... nos, hát mi maradt?”

„Elfonnyadt arc, lecsüngõ, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!”

S a negyedik szól: „Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”

Igy szólnak sorra. - Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- „ „Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.

Amerre szálltam: halmokon, mezõkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!

Hõ napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el elõlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielõtt ébrednék, meghalok!” ”

Szólt s hangja elhalt. Egy végsõ sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve... Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.