ÉVFORDULÓN.

- 1882. -

Egymást ûzi bennem édes
És fájó emlékezet!
Elhagyott engem mindenki,
Ah! nem bízott bennem senki,
Te voltál az egyetlen, ki
Bátran nyujtottál kezet.

Mint akit megvert gonosz báj,
Úgy ült rajtam gyanu, vád;
Lelkem fonnyadt, nap-nap mellett, -
Egy tündérnek csókja kellett,
Tündér-ajkról egy lehellet,
Visszahozni tavaszát.

Csókod volt ujjáteremtõm,
Mely megcsattant ajkamon!...
Édes csókod, nyájas tündér,
Aki rajtam könyörültél,
S vész-dobált sajkámba ültél,
Szállni vélem a habon.

Nem láttuk mi, hogy fölöttünk
Az idõ bús és setét!
Napfényt láttunk a sötétben,
Szép szivárványt dörgõ vészben,
Míg elértük észrevétlen
A boldogság szigetét.

Ó mily kedves félelemmel
Indultál meg fövenyén...
Még nem látva, még csak sejtve,
Ami benne el van rejtve,
S töredezõ szókat ejtve
Gerlebúgásként felém.

Aztán beljebb, beljebb mentünk,
S útunk mindig szebb vala.
Illat szállt a fellegekbõl,
Léptünkön virág serkedt föl,
S énekelt ezer fészekbõl
Az üdvösség madara!

Minden percünk úgy hullott szét,
Mint rózsából a szirom.
Gyöngéd kézzel összeszedtem
S egy kis oltárt épitettem, -
Most ott állunk mind a ketten,
Kézben kéz, mint akkoron.

Elrebegjük a szent esküt,
A pap újra összeád:
Esketõink a virágok,
Liljom ad ránk nászpalástot
És ujjongó csalogányok
Éneklik nászunk dalát!