A ROTHSCHILDÉK PALOTÁJA

Rossz fiákker, kerekes gálya,
Hol az embert hallgassra intik.
Párisban, Bécsben, télen mindig,
Ködben és este ragyogott föl
Rothschildék palotája.

Kocsisom mindig arra tévedt,
Mintha kocsisom a Sors volna
S rossz fiákkeren bandukolva
Láttam: pompa, tüzes fényesség,
Szőnyegek s drága képek.

Boldog kocsis: egy lovat üthet.
Be borzasztó tenger az utca,
Hol száz gálya száz útját futja.
Be nem egyforma az az isten,
Aki kerget bennünket.

Lekacagott a kocsis hozzám
S ciceroneként járt a szája:
»Ez a Rothschildék palotája.«
S én a hideg ülésre nyomtam
Lángoló, dühös orcám.

Ember-könnyek sós tengerében
Éreztem siklani a gályám,
Vetélt örömök bús dagályán.
Csak egy-két tornyos szikla-kastély
Ragyogott ránk kevélyen.

Örök este és örök gálya,
Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban
Lobban öröm örömre, lobban
És mindenek fölött világlik
Rothschildék palotája.