A VÉN KOMORNYIK

ÉSZAKI EMBER VAGYOK

Jaj, jaj, öl a fény és a szó,
Valamikor csak Délen járok.
Könnyű a fény, sekély a szó:
Közöttünk egy rettenetes
Mély, ásitó, hűvös, vak árok.

Én északi ember vagyok,
Aki útját zord gonddal rójja,
Akinek pokol a beszéd,
Aki süket halált akar,
Nehéz nyelvü és rest a szóra.

A Dél: vén, csacska népü táj,
Illanva jön, gyorsulva lebben
Itt minden ajkon az ige.
Északon gyökösebb a szó,
Mélyebbről jön és nemesebben.

Jaj, jaj, én nézek, bámulok,
Én nézek, látok s nem beszélek.
Miért örüljek fecsegőn,
Miért lármázzak hangosan
Csupán azért, mert élve élek.

A fény, a szó olyan hazug,
Mint az én életem erőben
S olyan hazug, miként azok,
Akik ezt a nagy igazat
Elmondták régen már előttem.

Ha én szólok, Észak beszél,
Fagy és fátum fogja a számat:
Ember beszél, kinek a sors,
Az élet, évek és napok
Szivének gyökeréig fájnak.

Monte-Carlo