AZ ELSÜLLYEDT UTAK

Hívott a titkok nagy mezője,
Kellette magát száz sima út
És én legényesen, dalolva
Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,
Ragyogón és virágba veszőn
S én feledtem a csendes udvart,
Rohantam részegen a mezőn.

Rohantam dalosan s vakultan,
Befogtak új, csodás illatok
S száz út végén nem vettem észre,
Hogy már minden utam elfogyott.

Sehol, sehol a régi hajlék,
Ködbe és éjszakába borult
Rét, út, virág, illat és udvar,
Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

Vad bozótok el-elbuktatnak,
Emlékek és borzalmak között
Taposom a vaksötét pusztát,
Sorsomat és a sűrű ködöt.

Vissza, a vén csöndes udvarba
Elsüllyedt azóta mind az út
S távolból hallom, ködben, éjben,
Hogy nyitogatnak egy vén kaput.