|
I.
Nem vagyok én mesebeli poéta,
Egy-egy nagy mondást nem hiszek vakon...
Bizzak, daloljak?... Gyenge remény a,
Hogy amit írok, magam olvasom...
Nem élek én hazug álom-világot,
Amit én érzek, földi és való:
Nem boldogít az, hogy a földi pálma
Csupán a sírontulra foglaló.
Az élet harca hangol engem dalra,
Az ember-állat marja szívemet;
Közöttük vágyom én a diadalra,
A sír nekem csak nyugvóhely lehet...
Mit ér nekem halál után a pálma,
Ha míg dalolok, nem hallják dalom:
Sivár életért engem nem pótolhat
Majd egy babéros, díszes sírhalom!..
II.
Egészen más, búsabb az én regém,
Bolond fejjel eszményért éltem én
S amig javítni vágytam a világot,
Leköptek üres, bomlott fejü bábok...
A nadrágom nem volt vasalva nap-nap,
Pedig ez kell a világi uraknak.
Egy fej, mely hazug törvényekkel él,
A legeslegjobb ajánló levél.
III.
Le is tört végképp minden büszkeségem,
Jégember lettem, fáradt, elkopott,
Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen,
Nem bánom, a világ bármint forog.
Még itt vagyok, nyüzsg a világ körültem,
Ember kidőlhet, ember újra kezd
S mi sok szamárnak oktalan boldogság,
Nekem immár elnémitó kereszt!...
1899 augusztus 26
|