EMLÉKEZÉS TÁNCSICS MIHÁLYRA

Kend volt, Táncsics Mihály,
A mi kora lelkünk:
Atilla ugarján,
Táblabírók földjén,
Szenvedő szerelmünk.

Kendet ostorozták,
Kutya se becsülte.
Mert kend senki se volt,
Mindenkiért hevült,
Paraszt-anya szülte.

Kendnek sok fájdalmát
Szívesen fájlaljuk
S e fájó országban
Kendnek ős szerepét
Szívesen vállaljuk.

Kend, bizony, elporladt,
De mink, akik élünk:
Vagyunk bizalommal,
Vagyunk új Táncsicsok
S miként kend, remélünk.

Kend új rendet akart:
Mindenkit szeretni.
Mi más rendre vágyunk:
Vagy igaz világ lesz,
Vagy nem lesz itt semmi.

Kendet azért mégis
Áldjuk, mint egy szentet.
Istenünk: az Eszme,
Haló porában is
Áldja-verje kendet.