EGY STÁJER DOMBON

Bródy Sándornak, szívére borultan

Stájer városnak éjjelére látok,
Lenn csöndes fényben lobognak a lángok
S fenn őrült lángban fénylik a szivem,
Szeretnék más lenni, mint amilyen.

Óh, ha vágyaim lépést-hajtni tudnám
Völgyi erkölcsök tisztes, sima útján,
Dombon is lassan s lassan a mezőn,
Kocsi-táborban előgyeledőn.

Még a vad éj is milyen szelid itten,
Vígak a sorsok vert bilincseikben,
Okért a jókedv nem kutat sokat
S bennem a bánat is már válogat.

A stájer város felüzenget hozzám:
»Küldd le a lelked, én összefoltoznám,
Fognám a vágyad, óvnám a szemed.«
Most már így is jó, nem kell, nem lehet.

Most már a lángom gyúljon pokolpírba,
Vágyam vágtasson, ameddig csak bírja.
Ne irigykedj, én rendetlen szivem:
Minden szív rendes, mikor elpihen.