ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM

Ha maradt volna nagy akaratom,
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szivemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.

Szűk lelkü Élet, kibe beleférnem
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.

Vers-leső kandik, szokottság családja,
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jön elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága.

Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted
Én avaromba rejtően bezavart,
Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,
Most fényt zudít rád titok-rontó vétek.

Grác mellől, melyben Pázmány tanitott
S hova most magyar, eretnek poétát
Gyógyulni küldött féltő szeretet,
Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.

Óh, el kellene most harapnom nyelvem
S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,
De, jaj, nekem valló Sors adatott
S íme, nyílnod kell legszebb földi börtön.

Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett,
Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,
Hintsd szét minden fényességét magadból
Az üdvös és szerelmes feszületnek. ú

A csak-egy-Asszonyt a szivemben hordom,
Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,
Óh, én köteles versbe-életem,
Oh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.

De zuhogj reám némber-hahota,
Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam
S ha ölve aláz is a mindent-vallás,
Valld be: szebb titkod nem volt még soha.