HENRIK ÚR LOVAGOL

nbsp;

Heine sírjánál ma éjfélkor
Fehér paripa nyihog,
Zörgő csontos gazdáját várja:
Henrik úr lovagolni fog.

Páris felett száll. Csörgő sapkás,
Szent Páris kacag és mulat,
Mint akkor, amikor temették
Vitézlő Henrik urat.

Vágtat némán jó Heine Henrik,
Tetszik neki a dolog,
Rossz gerincével táncokat lejt
És Párisra lemosolyog.

Dalokat hall és könnyeket sejt,
Lány hull ifjú karjaiba
S viszi tovább Henrik úr vázát
A hófehér paripa.

Keserű levében a vén Föld
No, lám, most is úgy forog,
Miként ezelőtt ötven évvel
És Heine Henrik mosolyog.

A nap lemegy és feljön ismét,
A lángész most is nagy szamár,
Ősz után rendszerint a tél jön
És a tavaszra nyár.

Csalnak a nők ma is, mint máskor
S mi férfiak is csalunk
És mégis legnagyobb erényünk,
Hogy szeretünk és meghalunk.

A Rang s a Pénz ma is csak bárgyú
És hinni ma is bajos,
Parfümöt még Nietzsche sem izzadt
S a tömeg ma sem illatos.

Egész világot benyargalja.
Egy óra. Tovább nem mehet.
De Germániát elkerülte
S nem látott németeket.

Leszáll a fehér paripáról,
Fáradt szegény Henrik úr,
Áttekint a Zola sírjára
És hull a könnye, hullva hull.

Se nem pogány, se nem keresztyén,
Ma is csak kerge a világ.
»Szunnyadjunk még vagy ötven évig,
Aludjunk. Jó éjszakát.«

Üreges szemét veti búsan
S átnéz országok felett:
»Milyen szép lehet Németország,
Milyen nagy és nemes lehet.«

»Várnak reám. Hívnak. Szeretnek
És dalolják minden dalom...«
Egy óra. Ásít koszorútlan
És kacag a sírhalom.

Budapesti Napló, 1906 február 16