Istentelenek,
szabadkõmûvesek, hazátalan bitangok, kozmopoliták, eretnekek, zsidók hallgassatok
ide. Ecce sacerdos. A fõpap ki fog tanítani benneteket hazafiságra.
Ti
mindannyian tudjátok és hiszitek, hogy a magyar nemzet imádsága a Kölcsey
Ferenc himnusza. A korcsma, hol ez az imádság felszáll, templommá változik. A
templom, hol ennek az imádságnak helye nincs, nem templom. Lehet a tornya
égbenyúló, mégsem templom az. A pap, ki ezt az imádságot a templomból kitiltja,
Isten szolgája lehet de magyar pap nem.
A
pécsi püspök nem engedte meg, hogy a magyar nemzet imádságát a templomban
énekeljék. A „Magyar Állam” meg is magyarázza, hogy miért nem. Azért nem, mert
a himnuszban van egy sor, egy dogmaellenes sor: „megbûnhõdte már a nép a múltat
s jövendõt.” „A jövendõt pedig - elmélkedik a Magyar Állam - megbûnhõdni elõre
nem lehet. Ez a katolikus elvekkel mereven ellenkezik.”
A
pécsi püspök most nyilatkozik, s betûrõl betûre, amit a „Magyar Állam” ír.
Tehát:
a pécsi püspök kitiltotta a Himnuszt. Kitiltotta, mert nem lehet a nemzetnek
megbûnhõdni a jövendõt. A múltat igen, a jövendõt nem.
Most
mit csináljunk? Merre fogjunk? Széjjelszedjük a himnuszt ízeire, s
megmagyarázzuk õméltóságának ennek az imádságnak a lelkét? Magyarázzuk neki,
hogy ez egy sora az imádságnak, egy hatalmas, felséges szép költõi kép? Hogy ez
a nemzet, ez a szegény nép, mióta õseinket Isten felhozá Kárpát szent bércére
ennyit szenvedett töröktõl, tatártól, némettõl, hogy volna bûne ezer annyi,
mint amennyi nincs; s benne még ezer annyi, mint amennyi lehetett volna:
megbûnhõdött, rettenetesen megbûnhõdött, s kiérdemelte az irgalmat úgy ezen,
mint a másvilágon! Magyarázzuk-e a püspök úrnak, hogy más a nemzet s más az
útonálló zsivány. Magyarázzuk-e, hogy egy nemzet nem is lehet bûnös
voltaképpen: bûnösök az egyesek; bûnösök a nemzet vezetõi, kik a rájuk bízott
nemzetet gyakorta vitték a maga vesztébe, s nevezetesen a magyar nemzetet
nemegyszer a sírnak szélére!
Hát
nem elég rettenetesen megbûnhõdte már e nép a múltat s jövendõt. Nem veszi-e
észre, szentéletû püspök úr, hogy ez a nép sírva néz körül „s nem leli honját e
hazában?” Nem látja-e, hogy e népnek ezrei ragadnak vándorbotot, s futva futnak
az éhség elõl idegen országba? Nem látja-e, hogy aki nem fut, azért nem fut,
mert gyönge a futásra? Nem látja-e, hogy ennél a fenséges imádságnál - maholnap
egyebünk nem marad? Súlyos gondok közt élnek, dehogy élnek! tengõdnek az ország
milliói. Csak egy pár ezer ember él itt gondtalanul: a latifundiumok urai, a
tõkepénzesek és a püspökök. Így akarnak megszüntetni minden felekezeti
gyûlölködést?
Nos
itt csakugyan vége a felekezeti gyûlölködésnek. Minden mûvelt katolikus ember
politikus, író, költõ tudós, mûvész, egy emberként utasítja vissza imádságunk
meggyalázását. Mit, hogy helye legyen Istennek házában annak az ostoba
himnusznak, mely a nemzet sírja felett is a királyt élteti, Kölcsey himnuszának
pedig, mely áldást kér a nemzetre, a népre - helye nincs.
És
ezt egy fõpap mondja. Abból a táborból, mely a történelem és a hazafiság révén
követel sértetlenséget. Íme: ilyen ennek a tábornak a hazafisága is. Egy buta
dogmáért, illetve annak buta magyarázatáért feláldoz mindent. Istentelenek,
szabadkõmûvesek, hazátlan bitangok, kozmopoliták, eretnekek, zsidók: a
szentéletû pécsi püspök és tábora szokott benneteket megátkozni hazaárulásért.
Dicsõ tábor, intelligens tábor, hazafias tábor!…
Nagyváradi Napló
1903. április 22.
|