A
mi derék, kemény és engesztelhetetlen ellenfelünknek, Pálffy Bélának szeretjük
a tüzes, kuruc, erõs magyarságát. Ez a kuruc magyarság sokat expiál elõttünk
munkálkodásának azon hatásaiból, melyeket mi veszedelmeseknek, károsaknak
tartunk. Ezúttal nem szólunk Pálffy Bélához, a klerikális újságíróhoz, de
szólunk Pálffy Bélához, a nagy talentumú, tüzes magyarságú férfiúhoz. Gyönyörû
beszédet mondott Pálffy Béla a honvédhadapród iskola tisztavatásán, mely nagy
ünnepe volt minden magyar embernek e lázas idõkben, mikor nemzeti hadsereget
akar a vészt sejtõ nemzeti géniusz. Mondja meg nekünk Pálffy Béla, szabad-e
ilyenkor darabokra bontani a magyarságot? Õ „keresztény magyar ifjak”-nak
szólította az új katonákat. Szabad-e a kuruc-brigád mániát ilyenkor is
szabadjára engedni? Azt jelenti ez a címzés, hogy csupán a keresztény magyarok
a magyarok, s a keresztény zsidó fölvilágosodott vagy mondjuk pogány magyarok?
Szabad-e közelgõ veszedelmek elõtt exkommunikálni pár millió becses magyar
erõt? Olyan erõs volna a magyarság, hogy monopóliumot lehet belõle csinálni.
Vagy a hadsereg csak a keresztényeké, s csak azok védelmére való? A
kereszténység-e az elsõbb vagy a magyarság? Szabad-e ma felekezeteskedni?
Harag nélkül kérdezzük ezt a mi nemes ellenfelünktõl, kirõl tudják, hogy tüzes,
intranzigens kuruc.
Nagyváradi Napló
1903. augusztus 20.
|