183. „KERESZTÉNY MAGYAR IFJAK”

A mi derék, kemény és engesztelhetetlen ellenfelünknek, Pálffy Bélának szeretjük a tüzes, kuruc, erõs magyarságát. Ez a kuruc magyarság sokat expiál elõttünk munkálkodásának azon hatásaiból, melyeket mi veszedelmeseknek, károsaknak tartunk. Ezúttal nem szólunk Pálffy Bélához, a klerikális újságíróhoz, de szólunk Pálffy Bélához, a nagy talentumú, tüzes magyarságú férfiúhoz. Gyönyörû beszédet mondott Pálffy Béla a honvédhadapród iskola tisztavatásán, mely nagy ünnepe volt minden magyar embernek e lázas idõkben, mikor nemzeti hadsereget akar a vészt sejtõ nemzeti géniusz. Mondja meg nekünk Pálffy Béla, szabad-e ilyenkor darabokra bontani a magyarságot? Õ „keresztény magyar ifjak”-nak szólította az új katonákat. Szabad-e a kuruc-brigád mániát ilyenkor is szabadjára engedni? Azt jelenti ez a címzés, hogy csupán a keresztény magyarok a magyarok, s a keresztény zsidó fölvilágosodott vagy mondjuk pogány magyarok? Szabad-e közelgõ veszedelmek elõtt exkommunikálni pár millió becses magyar erõt? Olyan erõs volna a magyarság, hogy mono­póliumot lehet belõle csinálni. Vagy a hadsereg csak a keresztényeké, s csak azok védelmére való? A kereszténység-e az elsõbb vagy a magyarság? Szabad-e ma felekezetes­kedni? Harag nélkül kérdezzük ezt a mi nemes ellenfelünktõl, kirõl tudják, hogy tüzes, intranzigens kuruc.

Nagyváradi Napló 1903. augusztus 20.