|
A
budapesti kereszt-heccek idején történt. Nekem egy exkeresztes vezér beszélte.
Derék, okos fiú, ki megjózanodott, s penitenciázik most. Barátomnak vallom, s
elhallgatom a nevét. Rakovszky és társai gyakran citálták volt akkor fel a
nemzeti kaszinóba õt. A kuruc-brigádokat akkor csinálták. Bartha Miklós akkor
kelt volt ki a destruktív faj ellen. Szemere Miklós is akkor animálta az õ
fiatal véreit. Az én barátom pedig gyakran ült együtt a nemzeti kaszinó egyik
sarkában igen neves urakkal. Másnap aztán okvetlenül történt valami hecc az
egyetemen.
Ott
ült pedig egy szomszédos asztalnál Lobkovitz herceg is, a nagyrangú katona.
Nagyon érdekelték a dolgok mindig. De egyszer aztán odaszólt a diákvezérhez:
-
Nézze, csináljanak már egyszer valamit. Az egész zsidóságot összelövetem
Budapesten. Csináljanak egy igazi heccet!…
*
Nekem
nincs okom, hogy e kis történetben kételkedjem. Igen valószínû kis történet ez.
Igen valószínû, hogy Lobkowitz nagyon könnyen lövetné össze Budapestet. Kedve
volna hozzá. Egyébként pedig meleg barátságban él e jeles katona a hangadó
kaszinói urakkal. Azaz Magyarországgal. Magyarországgal. Mert a nemzeti kaszinó
Magyarország. És ezt a kis történetet csupán azért írtam ide, mert ma különösen
sokatmondó. Barabás Bélát azok akarják ma meglincselni, kik a kereszt-heccek
idején konferenciáztak, s kik bizalmas jó barátai Lobkowitz hercegnek. Az
„Alkotmány” pedig szitkozódva fenyegeti meg Vészit, Barabást, Vázsonyit,
Benedeket, mindazokat, kiknek lojalitása más természetû, mint a Zichy Jánosé
vagy a Rakovszky Istváné. Hogy mit jelentenek ezek a dolgok? Csupán csak
annyit, hogy immár Lobkovitz szelleme lebeg a vizek fölött, melyek elöntötték a
magyar politikai élet mezejét.
*
…Aztán
egyszer idõt töltöttem Barabás Bélával. Még akkor nem volt bálványdöntõ, s nem
etette a fenével a zenithet és a nadírt. Gyomai követ volt még akkor az aradi
fiskális. Jó ízû, egyszerû, nagyon egyszerû ember, kit olykor nagy exploziókra,
nekirugaszkodásokra késztet a hatalmas fizikum s a rusztikus egészség. Az aradi
Stocker József volt õ. Olyan ember, ki a mi kis viszonyaink között még talán
értékes is, de mindenesetre hasznos lehet. Szépen tud szavalni az aradi
Golgotháról. Akkor valami Kossuth-ünnepre készültünk. A vasútra vártunk. Elég
köznapi tréfákkal mulattattuk egymást, de jókat nevettünk. Egy jámbor anyóka
közeledett felénk. A karján koszorú volt, s áhítattal nézte a gyomai követet.
Barabás egyszerre komoly, szinte honfibús arcot vágott, s úgy várta az anyókát:
-
Derék honleány, néném asszony. Látom, koszorút hoz szent Kossuth apánk sírjára…
Két
perc múlva pedig tovább mulattunk…
Nem
Cassius. Nem Caesar. És nem is Brutus. Túlontúl megvadult a mi derék, szép
hangú, egyszerû emberünk. Most már maga sem tudja, hogy mit csináljon…
*
De
viszont most már tetszik látni, hogy bajos kis dolog ez. A lombikpróba
veszedelmesen sikerült. A lombik szépen bírta a meleget. El is párolgott már
belõle minden, Lobkowitz és Barabás maradtak meg benne. Avagy - hogy képek
nélkül beszéljünk - vagy tûrjük, hogy lövessen ránk Lobkowitz, vagy megyünk a
torlaszokra Barabással. (Fõtisztelendõ Pálffy úr szerint sincs tertium. Legföljebb
a mi számunkra. Tóth Béla és epigonjai számára, akik ki akarnak vándorolni. Úgy
vélem, hogy az epigonokkal reám céloz. Rossz helyre. Az én kivándorló vágyam
régibb a Tóth Béla mesterénél is.) Tehát Lobkowitz és Barabás. Szomorúbb
dilemmát nem tud a história. És kedvetlenül is Tisza Istvánnak kell itt igazat;
adnunk. Mennénk. Ha üzenne valaki. Ha csakugyan menni kell. De ki üzen? Kivel
menjünk? Hova? Barabás Béla majd még azt válaszolja erre, amit Rigó Ferenc
válaszolt Khuen-Hédervárynak.
*
Egy
magát ép ízlésûnek tartó ember kis kérdése ez az írás. Vajon nem jobb volna, ha
a lombik alá tovább fûtenénk? Hátha Lobkowitz és Barabás is elpárolognának.
Mert így nem tudunk választani. Legyünk olyan lojálisok, hogy kérjünk
selyemzsinórt, vagy szaladjunk neki a falnak, s szakítsuk be a fejünket?
Megette a fene ezt az állapotot, Barabással szólván.
Nagyváradi Napló
1903. szeptember 26.
|