|
[Párizsból írja
levelezőnk március 10-iki kelettel:]
Egész nap hideg õszi esõ esett. Micsoda
március! Barna és lucskos a bulvár. Grogot iszunk és várjuk a királynõket,
Sarah Balmadier, Leclinf és Germaine Luzeux kisasszonyokat. Ma mi-carême van
tudniillik és kegyetlen az ég a párizsiakhoz. A húshagyó kedd minden bolondsága
sárba fúlt. Most is inkább azért zajongnak az emberek, mert fáznak, mintsem a
tavaszi, a bõjtközépi vidámság ágaskodnék bennük. Lárma, az van. Trombita, síp,
fütty, kacaj, hahotázás, sikoltás. De egy pillanat alatt elnémulna minden, ha a
szomorú, szürke felhõk szitálni kezdenének. Olyan kötelességes, olyan
kényszeredett ez az egész nap, ez az egész csõdülés, lárma, jókedv és mulatság.
Valósággal megdöbbenve nézek rá az esõköpenyeges, szõke, kis asszonyra, aki
konfettit szór rám. Voltaképpen mi emberek mindig bolondítjuk egymást. De a
jókedvvel hazudni még talán nagyobb bûn, mint a könnyekkel. No, dehát
kacagjunk. Japáni papírkatonákat hurcol egy oroszbarát diák. Micsoda tömeges
egzekúció. A japáni katonák bitófán lógnak, s a jámbor tömeg éljenez. Ha ilyen
könnyen menne ez Vladivosztok táján is. Még legkedvesebbek az apró bohócok.
Kis, csacsi gyerekek. Ezek talán igazán mulatnak. A vörös piktor a hátam mögött
kedvetlenül pihenteti könyvén a szén-ceruzáját s baloldalamon a szõke és
szeplõs amerikai hölgy éppen most jelenti ki a férjének, hogy az egész dolog
nagyon kevéssé mulatságos. De csönd és figyelem. Jönnek. A lovasrendõrök fényes
sisakja ragyog. Õrült dobpergetés s füldobszaggató muzsika. Valahogy gazdagabb
és csinosabb minden, mint a múlt években, de ez a csúnya õszi ég nem akar
kiderülni. Az ötlet azonban drága kincs, s óh, oly kevés az ötlet. A Szahara
császárja jõ megint. Jacques I. „Saint-Pierre du Sahara”, miként Nizzában a
farsang vasárnapján s miként minden orfeum-revüben. Aztán az arabs testõrség.
Most meg Konzul jõ, a néhai, szegény majomgavallér, aki addig vivõrösködött
Párizsban, hogy aztán Loie Fuller oldalán kilehelte fáradt majomlelkét
Berlinben. És most jönnek a királynõk. Fáznak szegények a virágos kocsikban s
elég csinos arcocskáik kékes-pirosak. Külön kocsit kap a rádium, amely még
mindig divatban van Párizsban s özönlik a banalitások és ócskaságok árja. A
szörnyû muzsikaszó mellett, a széles kocsikban a fázó kis grizettek kék-vókot
táncolnak. A kickapoo még nem hódította meg az utcát. A rettenetes
hangzsivajból pedig legsûrûbben a „komm’-Karlinchen” kedves és szellemes
melódiái jajgatnak ki. Óh, be sajnálom Loubet urat. E díszes és ostoba menet õ
hozzá vonul most. A királynõk tõle veszik át aranykarpereceiket. Talán a bálba
nem kell elmennie este, mert ez még a római vizitnél is nagyobb föladat volna.
És most már elvonult minden. Még csak most érzi az ember e nagy szegénységet.
Íme, csak a rendõr alakjára emlékezünk. Egy óriási rendõr-karikatúra, melyet
megkacagott mindenki - a rendõrökön kívül. A bulváron még nyüzsög a nép. A
kávéházak zsúfoltak. De a mi-careme-et szidja mindenki. Most is szidja. Jövõre
is. És eljön mindenki jövõre is. Másokat bolondítva, kedvetlenül, rosszul végig
csinálják jövõre is ezt a sok ostobaságot. Mert mulatni csak kell! S mikor nem
lehet jobban mulatni.
Pesti Napló 1904.
március 13.
(a.e.)
|