|
[Saját
levelezőnktől]
Párizs, március 12.
Vajon micsoda elváltozások
következnek ezek után már az agyakban? Meglássa akárki, hogy a francia
szocialisták programjukba veszik a revánsot, s Bebel gárdája fölcsap a fölséges
császár leghûségesebb ellenzékének, hogy reszkessen ez a rongyos világ az
egyetlen és harcra mindig kész Germániától.
Más nem igen következhetik már. Ujjonghatnak belsejükben a német
junkerek s a gall nacionalisták. Az oroszlánok nagyszerûen ugranak az
abroncsokon át.
Egy temperamentumos de komoly és
elismert talentumú, fiatal, aktív francia szocialistával beszélgettem tegnap.
Búsan legyintett a kezével:
- Minden fölfordult, minden
megváltozott, - mondta. - Már a dikcióban is csak olykor vagyunk a régiek. Nem
tudom, s nem is bánom akármi lesz.
A hatalom megkóstolása bomlasztotta
meg a francia szociáldemokráciát? Látásukban bizakodó, könnyûítéletû bölcsek
azt mondanák, hogy igen. Pedig nem így van. Valami nagy erjedés lehet az
agyvelõkben. Valami készül. Valahogyan soknak találja ma már az emberi
szabadságot, önbizalmat s civilizációt még az is talán, aki ezt még önmagának
sem meri bevallani. Mit lehet e sok szabadság, ez önbizalom, e fránya sok
civilizáció ellen tenni? Növelni kell a militarizmus erejét.
Az utolsó komédia elmond különben
mindent. A francia szocialisták nagy-nagy erõfeszítések után eljuthattak végre
oda, hogy legnagyobb ellenségükön, a hadseregen, egy nagyon kicsi, rettenetes
szükséges érvágást tegyenek. És mikor sor került volna operációra, õk a küzdõk,
kitartók, bizakodók, ügyesek és erõsek, belebukdácsolnak a leggyerekesebb,
legostobább vermekbe.
A német szocialisták egy része - itt
fordul meg a dolog - újabb idõkben afféle ócska hazafiasságot fitogtat, mely
alkalmak adtán a legpuffogóbb frázistól sem riad vissza. Ez nem nagy baj. Az
még kisebb baj, hogy a német szocialisták szónoka elismerte 1870-et történelmi
szükségnek. Hát jó, az embert még a szocialista németnél sem nagyon lepi meg a
teuton düh. De a német elvtársak nagyon rossz idõben honfiaskodnak. A francia
reakcionáriusok most igen-igen éberek. Az egymás között különben is
meghasonlott francia szocialisták ellen sietve játszották ki a német
elvtársakat. Szinte gyermekes volt ez a játék:
- Látjátok, a német szocialisták
milyen lelkes német hazafiak. Azok õrzik legerõsebben Elzász-Lotharingiát. Azok
bezzeg nem akarják gyöngíteni a hadsereget, mint ti. Sõt azok azt is
kijelentették, hogy ti hozzátok nincs semmi közük.
Amint a német szocialista teuton
marad, akként él titkon a gloire mámoros vágya a leglefegyverzõbb francia szocialistában
is. A játék sikerült. A francia szocialisták jó része beugrott s ma már
némelyik francia szocialista nemcsak azt vitatja, hogy õ „honfibb” francia
bárkinél, de szidja azokat az elvtársakat, akik a hadsereget gyöngíteni
akarják.
Egyik publicistájuk a francia
szocialistáknak szentimentális hangon bizonyítgatja, hogy a hazaszeretet a
legmagasabb rendû emberi érzés… A bölcsõ, a dajkadal, a szülõföld, az
anyanyelv, a közös mesék és szokások stb. A nacionalista írók nemsokára
eljárhatnak iskolába a szocialista írástudókhoz.
A francia szocialistáknak az a
csoportja, mely ma még az evolúció tanát többre becsüli a dajkadalnál, s mely
legjobb hazafinak az igazi és egész embert tartja, egyre és egyre aggódóbban
nézi, és tárgyalja a veszedelmes szimptomákat. És ez az aggódás nagyon
indokolt. Az oroszlánok abroncsokon ugrálnak, a vörös lobogókra már rászõtték a
német sas s a gall kakas képét. A szocialisták évtizedeket csúsznak visszafelé,
s ha Bebel nem is álmodik tán arról, hogy birodalmi kancellár legyen, de már
Jaurès alighanem látta magát párszor álmában hermelines császári palástban…
Pesti Napló 1904.
március 15.
A. E.
|