|
[Saját
levelezőnktől]
Párizs, március 17.
(Aki csak regényeket
ír. - „Óh, Budapest!” - Jules Claretie beszéde. - Irodalmi céhek. - Henry
Bataille. - A csőd és az irodalom. - Az irodalom és a színpad házasélete.
- Jön az „új asszony”. - A régi asszony.)
Az utunk nem volt hosszú. Az Observatoire-tól a Sorbonne-ig tartott.
Akivel beszélgetek, író ember, francia és fiatal. Kivételesen ismeri
Magyarországot. Szeretné, ha megértené Petõfit, Vajda Jánost és Jókait. Írt egy
kis pamflet-szerû regényt. Ez a könyvecske megtetszett Anatole France-nak.
Azóta regényeket ír a fiatal francia, aki nagyon kedves akart lenni. Egy légió
magyar nevet sorolt föl nagy tarkaságban.
- Óh, Budapest. Szép város. Mi újság van
ott? Jókai még mindég olyan fiatal? Herczeg Ferenc írt-e új darabot? Mikor ott
voltam, akkoriban aratott diadalt az az… igen: Ocskay, Jászai, Márkus, Ujházi…
Szinte beleszédültem, annyi nevet sorolt
fel. Fõképpen a színházak vidékén látszott ismerõsnek. Válaszolgattam és
megkérdeztem:
- Írogat ugye színpadra is?
- Óh nem. Éppenséggel nem.
- Csak regényeket?
- Csak és mindig.
- Hát nincs igaza Jules
Claretie-nek? Õ a tegnapi nagy irodalmi dikciójában azt bizonyítgatta, hogy ma
már nem is lehet valaki csak regényíró. Ma már a színpad olyan tirannus, aki
nem tûri el, hogy valaki negligálja.
- Úgy gondolom hogy nincs igaza.
Párizsban sok minden lehetséges. Még az is lehetséges, hogy az irodalmi céhek
ellenére is csikarjon ki valaki sikereket.
- Irodalmi céhek?
- Igen. Irodalmi céhek. Ugye Henry
Bataille új könyve van a kezében? Érdekes könyv. Én is megvettem. De nem
találja, hogy túlságosan is sokat lármáznak róla? Hát szép versek a „Le beau voyage” versei. De
Henry Bataille is érti a dolgát. Elõször megírta a „Tetes et pensées”‑t.
Ebben az albumban kidicsért jól vagy húsz, „beérkezett” írót. Most ezek persze
illendõségbõl is fizetnek. Látja, Jean Lorrain például azt írja, hogy az utolsó
két évtizedben alig jelentkezett érdekesebb poéta, mint a „Le beau voyage”
írója. Hát így szokták ezt csinálni. Aztán Henry Bataille érti másként is a
dolgát. Õ az új idõk poétája. Brunetiere-nek, Bourget-nak, Coppée-nak s a
többieknek nagy örömük telhetik benne. Henry Bataille harmincéves korában megún
és beszüntet minden lázongást. Visszatér a tûzhelyhez, honnan mint gyermek
elindult az életútra és lekicsinyelve az életet, verseket farag a temetõrõl,
hol nyugosznak az õsök is. Gyermek hitek, tört remények s temetõi béke elég
kipróbált lanthúrok. De Bataille-nek ügyes ujjai vannak.
- Ugye, keményebb és érdekesebb legény
Rictus, a „Les soliloques du pauvre” írója?
- Hasonlíthatatlanul. De nem hasznos dolog
ma lázongani. Csõd és csõd. Errõl kell ma írni prózában és versben.
- Mégis csak boldog ember ön. A színpaddal
nincs dolga. Ott okvetlenül még fájdalmasabb tanulságokat gyûjtögethetne. Ha ugyan
engem jól informáltak a párizsi színházak és az irodalom házaséletérõl.
- Alighanem jól informálták. Régi dolgok
ezek s messzehangzók. Aztán én kevés ideig voltam ott önök között, de mintha
csaknem minden ott is párizsi minta szerint folynék. Törvényei vannak ez
állapotnak. Internacionális fetrengése ez a literatúrának. Ha én Jules Claretie
volnék, nem tartok olyan büszke beszédet, mint õ tegnap…
- Na, jönnek az asszonyok s õk
helyrehoznak mindent.
- Nekem is ez tetszett legjobban a
Jules Claretie beszédében. Ez valami. Csakugyan az asszonyok jönnek. Nem hiszem
ugyan, hogy ez a század csakugyan a „nõk százada” lesz. De már igazán
hatalmasan érezhetõ az erõk kicsapása a nõi lelkekbõl, e túltelített, régen
veszteglõ akkumulátorokból. Én is azt mondom, hogy az „új asszonyok”-ban kell
bizakodnia az irodalomnak is. Nem a George Sand-féle tüneményes kivételekben.
Ejh, George Sand valóságos férfi volt. Most jön az asszony - egy új világgal,
új érzésekkel új eszmékkel, új színekkel, új formákkal.
- Anatole France-nak el merné
mindezt így mondani?
- Óh igen…
- Tehát jönnek az asszonyok. Szükség
lesz akkor egyáltalában mi ránk férfi-írókra?
- Mi is föl fogunk frissülni az
asszonyok által…
…Már ekkor a Sorbonne táján
sétáltunk. Két kurtahajú diákkisasszony lépegetett el mellettünk. Talán
oroszok. Modelljei a „Théâtre-Antoine” új nihilista drámájának. Vajon ezek is
az „új asszonyok” elõhirnökei? Nem kérdeztem meg a franciámat. A nihilista
leányokról ma igazán nem lett volna kedvem elmélkedni s elmélkedéseket hallani.
Alkonyodott, s búcsúzkodtam az én új francia barátomtól, ki utoljára megint
magyarokról kezdett beszélni. Kik a mi jelesebb nõíróink, mûvésznõink? Van-e
már feminista lap Budapesten? Siettem át a nagy bulvárra. A rue Auberre különös
ruhájú hölgyek fordultak be. Ma este nagy szolemnitást tart az üdv hadserege.
Csapatostól szállongtak hazafelé a kis munkásleányok. A Bois-ból jönnek a
kocsik. Ebben a kocsiban okvetlenül egy rojalista mágnás felesége ül. Ebben a
másikban egy nagy kokott. A harmadikban egy amerikai milliomos szépség. No, az
utca nem nagyon mutatja, hogy érkezik az „új asszony”. A nõi piktorok és
szobrászok kiállítása sem volt valami szenzációs prófécia a Grand Palaisban. De
mondjuk, hogy jön. Addig pedig vigasztalásnak megmarad a „régi” asszony.
Bizonyisten itt Párizsban is sokat ér ez a „régi”. Még látnivalónak is.
Pesti Napló 1904.
március 20.
A. E.
|