Párizs,
március 27.
A
párizsi Gaîté-színháznak különösen érdekes estéje volt a napokban. Réjane
asszony és Coquelin lépett fel együttesen Flers és Caillavet: La Monstansier
címû, nagy érdeklõdéssel várt darabjában, amelynek bemutatója inkább a szereplõ
mûvészeknek, mint a szerzõknek hozott dicsõséget. Maga a darab az unalmasságig
megszokott forradalmi jelenetek mozaikszerû felelevenítése. Ilyen darab minden
esztendõben kikerül vagy kettõ a párizsi színdarab-gyárosok mûhelyeibõl.
Ezúttal Montansier asszony, a kilencven esztendõt megélt, szerelemrõl,
színházalapításairól, no meg a hétszáz jogérvényesen letárgyalt perérõl híressé
vált mûvésznõ körül forog a cselekvény. Úgy látszik, hogy a szerzõk inkább csak
„históriai estélyt” akartak rendezni a darabbal, amely abból az idõbõl tárjon
fel képeket, amidõn a Jemappes melletti csatában Dumouriez gyõzedelmeskedett az
elsõ koalició seregén.
Érdekes,
hogy Bonaparte a darabban csak mint „Õ” szerepel. Tény az, hogy a késõbbi
világverõ abban az idõben még csak szerény hadnagyocska volt. Csak Toulon
ostrománál „vágta” ki magát a többiek közül és rá egy évre már Párizsban
mûködött, mint generális. Ebbõl az idõbõl való Bonaparte életének az az epizódja,
amely oly közeli érintkezésbe hozta õt Montansier asszonnyal, hogy az alig
huszonhétéves generális már azon a ponton volt, hogy eljegyzi magát az akkor hatvanéves színésznõvel. Bonaparte
akkori protektora, Barras, ki a direktóriumnak is tagja volt, hozta össze a
párocskát és az õ emlékirataiból merítették a szerzõk a darab meséjét.
1795-ben
történt az esemény. Bonaparte akkor tétlenül, kegyvesztetten élt Párizsban.
Letourneur intrikái folytán törölték az aktív tábornokok sorából, sõt Aubry,
aki túlságos rokonszenvet vélt felfedezni benne a jakobinusok iránt,
rendelkezési állományba is helyezte. Természetes, hogy az ifjú Bonaparte,
akiben már éltek a nagy jövõ képzetei, végtelen levertséggel fogadta ezt a
bánásmódot és szorgalmasan eljárt Barras terített asztalához búfelejtésre.
-
Egy szép napon - írja Barras - keserûen panaszkodott nekem Bonaparte, hogy
milyen mostoha a sors.
-
Nemcsak rólam van szó, - mondotta - hanem mindnyájunkról, akik, az
arisztokraták óriási birtokaival szemben, szegényen vagyunk kénytelenek
átszenvedni az életet. Igaz, hogy rövidesen ránk kerül a sor, de hát addig,
addig…?
Barras
türelemre intette, amit Bonaparte kelletlenül fogadott. Ekkor így szólt Barras:
-
Helyes, barátom. Igazad van. Nos tehát, ha gyorsan akarsz elõrejutni: házasodjál meg! Valamennyi tönkrement
vagy vagyontalan mágnás ezt szokta tenni. Vadászni kell a gazdag partira.
Rendesen beüt. Ha lesz idõm, majd keresek neked valami gazdag feleséget.
Ebben
a pillanatban Montansier asszonyt jelentették be. Túl volt ugyan már a
hatvanon, de kitûnõen konzervált, üde arcbõrû, fiatalos mosolyú, ragyogó
szellemû asszony volt. A Palais-Royal körüli zavargásokról kezdett beszélni és
közben ezeket mondta:
-
Könnyû nektek, polgárok. Ti férfiak vagytok, védhetitek magatokat. De mi asszonyok
csak legyõzöttek lehetünk. És aztán zsákmányai vagyunk a gyõzõnek, bárki legyen
is az! Óh, ha férfi lehetnék! Veletek mennék a csatába!
Mialatt
beszélt, folyton a fiatal generálisra nézett.
Bonaparte
teljesen ki volt cserélve. Montansier asszony látható érdeklõdése megtörte a
jeget. Keresett galantériával közeledett a mûvésznõhõz és így szólt:
-
Madame, bizonyára akad még kar, aki önt, az egyedülálló asszonyt megvédelmezze.
Errõl én biztosíthatom.
A
társalgás ilyen mederben folyt tovább és midõn Bonaparte az együttlét során
újból felajánlotta szolgálatait, Montansier asszony így felelt:
-
Köszönettel fogadom citoyen és számítok önre.
Másnap
már meglátszott Bonapartén a hatás. Dicsérte, fiatalította, magasztalta az
asszonyt, úgy, hogy Barras idõszerûnek találta megpendíteni a házasság
eszméjét:
-
Nos barátom. Tegnap a házasságról beszéltünk. Mit gondolsz? Montansier
asszony?… Hm?
Bonaparte
lesütötte a szemét, és így felelt:
-
A dolog megfontolást kíván. Õ nagysága személye ellen nincs kifogásom. A korkülönbség
mit se tenne. Olyan idõket élünk, amikor ilyen csekélységgel senki sem törõdik.
Hanem ami vagyont illet. Igaz az, hogy Montansier asszony vagyona egymilliónál
is több? Ilyen fontos dolognál jó, ha az ember tudja, mekkora bázisra
támaszkodhatik.
Barras
utánajárt a dolognak és megállapította, hogy Montansier asszonynak 1,200 000
frank vagyona van. És formális házassági ajánlatot tett neki Bonaparte nevében.
-
Ugyan, hiszen az anyja lehetnék! - kiáltott fel Montansier asszony, de az
ajánlat mégis megtette rá a hatását.
Meg
is hívta Bonapartét asztalához, aki készséggel engedett a meghívásnak.
Barras,
ki jelen volt az ebéden, a következõket írja: Evés közben folyton egymásra
néztek. Ebéd után pedig félrevonultak a jegyesek, - Barras már jegyeseknek
tekintette õket - és sokáig beszélgettek egymással. Hallottam, hogy terveket
szõttek a jövõre vonatkozólag. „Ezt fogjuk tenni, azt fogják tenni.” Bonaparte
a családjáról is beszélt és elmondotta Montansier asszonynak, hogy szeretné õt
hazavinni Korzikába, ahol kitûnõ a klíma és ahol kevés pénzzel rövidesen meg
lehet gazdagodni. „Úgy látszik, hogy Bonaparte korzikai légvárakat épített a
jövendõbelijének”, teszi hozzá a maliciózus Barras.
A
beszélgetés ilyen intimussá vált, amikor egyszerre jelentik Barrasnak, hogy a
városban lázongás tört ki. Barras magával viszi Bonapartét, a direktórium által
ráruháztatja a fõvezénylet jogát és ez aztán minden teketória nélkül
nekiszögezteti ágyúit a tömegnek, összetereli õket a Saint-Roch templom elõtti
téren, s egyszerûen beléjük kartácsoztat; szóval, alaposan elnyomta a rojalista összeesküvésnek bizonyult
fölkelést. Másnap a tegnap még ismeretlen ifjú generális már hõse volt a
francia népnek. Megmentette a köztársaságot.
Montansier
asszony természetesen most még jobban ragaszkodott a tervbevett házassághoz.
Felment Barrashoz és kérdezte:
-
Mit csinál a võlegényem?! És - tette hozzá gyorsan - mikor lesz az esküvõnk?
A
meglehetõsen idõs hölgynek persze alapos oka volt a sietésre.
-
Nemsokára, nemsokára - felelte Barras - most azonban legidõszerûbb lenne, ha
ebédre hívná meg velem együtt. Éhesek vagyunk, mint a farkasok.
-
Házam egyúttal az önöké is - felelte Montansier asszony.
Az
ebéden Montansier asszony olyan szabású ruhában jelent meg, amely maga is
valóságos házassági ajánlat volt. Persze végtelen dicshimnuszokat zengett
Napóleonról, aki mindezt egykedvûen fogadta, mint igen természetes dolgot.
Még
nem volt vége az ebédnek, amikor a generálisnak „szolgálati ügyben” távoznia
kellett. Elment - és többé nem jött vissza soha…
Ki
tudja miképpen alakult volna a világtörténelem, ha a huszonhétéves Bonaparte
elvette volna a hatvanasba járó Montansier asszonyt! Lehet, hogy - mint
Montansier asszony késõbbi férjébõl, Neuville-bõl - Bonapartébõl is
színigazgató lett volna. De hát õ jobbnak látta, hogy császárrá legyen…
Budapesti Napló
1904. március 31.
|