|
Párizs,
március 28.
A
francia irodalom Panteonjának nehéz és büszke kapuján egy német sereg zörget:
-
Nyissátok föl! Hazahoztunk valakit, aki örök szomorúság volt önmagának s örök
dicsõség nektek. Hazahoztunk egy francia nagy embert. Amíg élt, nem ismertétek.
Ismerjétek most meg. Gróf Gobineau-t hozzuk, akit a mi nagy Wagnerünk Cervantes
és Michel Angelo rokonának tartott. Nyissátok fel!…
A
kapu nem mozdul. Szegény Gobineau! Szegény, nemes, hazátlan lélek! Az õ fátuma
most is az, ami volt, míg élt. Nem akarják érteni. Idegenül néznek reá. Õ
mindig késõn jön, mint aki messzirõl, nagyon messzirõl érkezik. Valaki volt,
rejtélyes és büszke valaki, aki arra született, hogy önmagát kitagadja a
világból és az örömökbõl. Nagy gondolkozó volt, nagy filozófus, nagy író és
nagy poéta. És nagyon magányos lélek, a legárvább talán azok közül a végzettõl
sújtott lelkek közül, kiknek ez a föld idegen ország s kiknek az életük
elhivatás a szenvedésre.
Talán
Wagner Richard volt az egyetlen ember, aki megértette. És hazug volt ez az egy
barátság is. Gobineau fanatikusan ápolt a lelkében egy legendát, hogy õ nem
francia, hanem germán, vére a normann lovagoknak, az õs, a dicsõ, a legistenibb
germánoknak. S Wagner Richard elsõsorban ezért a legendaszerû fanatikus
germánságért szeretett bele Gobineau-ba. Pedig dehogy volt germán ez a gazdag,
csodálatos lelkû ember. Francia volt egészen. Pláne a gascogne-i fajtából.
Nem
is tudok magyar példát lelni. Talán Berzeviczy Gergelyrõl szólhatnék, akit úgy
gyûlölt Kazinczy Ferenc s vele Berzsenyi Dániel s aki haszontalannak tartotta a
maga magyar fajtáját, érdemtelennek az életre. Mert Kecskeméthy Aurél már a
maga magyar-maró lelkével magyar volt egészen, fájdalmasan és mindig magyar.
Aztán az az angol poéta-pár jut az eszembe, kikrõl Ellen Key írt nemrégen egy
könyvében, akik gyûlölték az angolokat, e „szociális barbárokat”. Nagy és
kivételes lelkek kóros, végzetes, szomorú hite az ilyen hit. Az egyedülvalóság,
a meg nem értettség érzése fakasztja ezt a hitet. Gobineau is ezért szakítja ki
teljesen magát a francia humuszból, ezért gyûlöli a maga nációját s vigasztalja
magát a germán-vérség legendájával.
Németországban
most egy Gobineau-liga azért küzd, hogy Gobineau-t elismertesse a franciákkal.
Csodálatos, páratlan látványosság. Német emberek állanak össze s küzdenek egy
halott francia franciaságáért. Német emberek akarnak bejuttatni egy francia
lelket a dicsõség Walhallájába, a francia irodalom Panteonjába. Csodálatos,
páratlan, szép és nagy látványosság ez.
A
német Gobineau-liga vállalkozását a mai francia irodalom valósággal
ellenségesen fogadja. Illetve nem is akarja észrevenni. A hivatalos francia
irodalom nagymoguljai ma többnyire nacionalista kortes-politikusok is egyúttal.
Ezek nem bocsátanak meg ma sem még a „renegát s németté romlott” Gobineau-nak.
Ezek nem akarják visszafogadni Gobineau-t, akinek fõként a reneszánszról és az
emberi fajokról írott hatalmas munkái állnak igen magas értékben az emberi
szellem kincstárában, de aki olyan gazdag, olyan változatos szellemi örökséget
hagyott egyébként is hátra.
De
elõkelõ hívei is vannak a Gobineau visszatelepítésének. Ezek többnyire arra
utalnak, hogy ma már, mikor Nietzsche, ez a prototípusa a germánságnak,
valósággal hazát talált Franciaországban, lehetetlen, hogy a francia lelkek
elforduljanak egy Gobineautól, aki francia elme volt mégis, bár a németek közé
menekült, s akit csak a sok méltatlanság fordított el olyan nagyon a saját
nációjától.
Ez
az érdekes, különös, izgató szép probléma nagyon foglalkoztatja mostanában a
német és francia szellemi élet komolyabb lelkeit. Egy Gobineau-barát francia
esztétikus most rendezi Gobineau leveleinek francia kiadását. A francia
publikumnak nagy gyöngéje a levél-irodalom. Lehet, hogy e levelek
publikálásával, ha nem is lehet triumfálva bevinni, de be lehet csenni a
francia Panteonba Gobineau-t… Hogy tiltakoznék ez ellen ez a büszke lélek, ha
kiáltani tudna…
Budapesti Napló
1904. április 1.
A. E.
|