|
Párizs,
április 3.
Magdolna
temploma elõtt õdöngtem, s különös, zagyva, egy kicsit vásári szózatot
hallottam:
-
Adatik tudtokra mindeneknek: mi meghaltunk és új életre keltünk. Még szálldos a
tömjénfüst és az alleluja. Mi nem vagyunk a régiek már. Mi azok vagyunk, akik
visszatérnek. Mi Jean Jacques Rousseau népe vagyunk. A mi új életünk az angol
parkok élete lesz. Élni fogunk, miként a kertek: a nap és a felhõk parancsai
szerint. Élni fogunk, miként Cincinnatus élt. Restauráljuk az erkölcs várát.
Kisöpörjük a ledérséget. Adót vetünk az agglegények konok fejére. Legalább is
hat gyermeket követelünk minden férjes és férjtelen nõi élettõl. Becsukjuk az
abszint-gyárakat, s a hajat sem lesz szabad alkohollal mosni ezután. Hazafiak
leszünk, mint ama nemes szerecsenek, kiknek az idegent meglátni és
fölvacsorázni hamarabb dolog, mint nálunk ezelõtt házasságot törni volt. Csak
tíz év múljék el, új világ lesz itt. Nem ismer reánk s Párizsra senki. A mi
országunk lesz az erõ, erény és egészség országa. Megmutatjuk, hogy mi mindent
meg tudunk csinálni, s a gall regenerálódásról legalábbis fog annyit beszélni a
história, mint XIV. Lajosról, a nagy forradalomról vagy a napóleoni epocháról…
A
nagyszombati alkonyatnak ünnepi buzgóságából, a zsolozsmákból, a tömjénfüstbõl
és a tegnap és ma gondolataiból kapkodtam ki ezt a zagyva és furcsa monológot.
Április másodikán este, Párizsban, Magdolnának tornyatlan, oszlopos és
szépséges temploma elõtt. Nem volt ez senkinek a szózata, s szózat volt mégis.
Valahonnan mélyrõl jött, honnan a névtelen vágyak vagy gondolatok és végzetes
érzések kerülnek az emberekhez. Ez a szózat a francia lélek szózata, mely még
nem zendült meg, de él és megzendülni készül. Mi lesz, ha megzendül? Egy ügyes
szózat csak? Egy szép póz csupán? Kifakadása egy hisztériás rohamnak? Vagy egy
új „lionéria”? Ki tudja?… Ma olyan komolyan akarják magukat regenerálni a
franciák, hogy csúnyaságot mívelne, aki valamivel gúnyosabban kacagna föl, mint
hasonló nagy, de komoly furcsaságoknál illik.
*
Lehet-e
a mindig-józanságot, a fegyelmezettséget, az akarás képességét máról holnapra
úgy beleoltani egy néplélekbe, mint a körtevadoncba a nemes körte gallyait?
Errõl rengeteg disszertációt lehetne tartani, ha ez érdemes és érdekes dolog
volna. Ne, ne! Inkább rapszodikusan fonografáljunk itt egy-két hangot a francia
lélek mai nagy és lármás rapszódiájából.
-
Legyünk diplomaták és ügyesek. Legyünk egyszerre oroszbarátok, a
latin-szövetkezés hívei, Sedan-felejtõk s angol-barátok… - ez az új politikai
krédó.
-
Neveljünk új és edzett nemzedéket. Gyorsítsuk, növeljük a populációt. Írtsuk
kegyetlenül a prostitúciót, pusztítsuk ki az alkoholizmust. Harcoljunk ama
pokoli ellenségek ellen, melyek baktérium-seregeikkel rávetették magukat a
francia vérre, agyra, idegre, gerincre és tüdõre. - Ez a fiziológusok dogmája.
-
Álljunk a szociális haladás élére. Csináljuk meg erõsen és békésen a negyedik
rend fölszabadítását. - Ezt hirdetik a szociálpolitikusok.
-
Legyünk fölvilágosultak, üldözõi minden sötétségnek, de ne szégyeljünk
egyszersmind sovének is lenni, hadsereg-erõsítõk, történelem-tisztelõk,
féltékenyek, követelõk és lelkesedõk. Lehetõleg persze respublikával. - Ez az
új nemzeti politika.
-
Térjetek vissza a monumentálisra, az egyszerûre, komolyra és vidítóan
fölemelõre. - Ez a mûvészeti jelszó.
-
Lépjetek ki elefántcsont-celláitokból, s kapcsoljátok a poézist a haladó és
javuló élet egyszeregyéhez. - Ez egy új költõi hitvallás volna.
Mennyi
ilyen új igét lehetne még idéznünk, melyek mind a jövendõbe szeretnének
bevilágítani. A színházak szerepérõl, a közlekedésrõl, a közoktatásról, a
feminizmusról, az egyházak kivégzésérõl stb. S mindezek egy gondolatért: még
tréfából se merje senki Franciaországot gyöngének és süllyedõnek látni.
*
A
regenerálódás nagy aktusából még csak a nagyrakészülõdés ideges rángásait
érezzük. Még folyik a harc az egyházzal, szociális, és katonai reformok lármája
zúg. Mind a haladás nevében. De már nõ a rendõri hatalom, mely beleskelõdik
immár a polgártársak ablakán is. Az igazságszolgáltatásban a Magnaud-féle
„szabadosság” ellen tiltakozik a komoly taláros világ. Brunetière még elbukott
egy választáson, de a szabadgondolkozók ligája is bomlik s a nemzeti szempontok
kezdenek szinte olyan sallangosan kísérteni tudományos és minden téren, mint
akár Magyarországon. Hogyne, mikor már a szocialisták egy része is a
hazafiságával dicsekszik legszívesebben. Az új színpadi munkák vagy a bomlott
idegek kórházi víziói, vagy erotikus hancúrozások, vagy szenzációra törõ
oktalanságok, vagy olcsó heccelõdések, személyeskedõk, politizálók,
antiszemiták, filoszemiták stb. Mindig olyanok, hogy biztos legyen a botrány, s
értelmességével, nívójával, ízlésével és kedélyével ott lássa magát a színpadon
a tömeg, az utca…
*
A
nagyszombati alkonyatban újra és újra hallom azt a valójában bennem formálódott
zagyva és furcsa, de stílszerû monológot a regenerálódásról. Milyen
tájékozatlanságban, zavarodottságban és bizonytalanságban kavarognak ím a
lelkek, hova mi mindig világosságért esengve néztünk s honnan még ma is a
kalauzolást várjuk az eljövendõ idõkbe. Vajon ez a káosz csak múló lesz vagy ez
a regenerálódó mánia végzetes? Szörnyûség volna, ha Franciaország, melyre talán
nagyobb szüksége sohasem volt a világnak, mint most, - elveszítené önmagát,
mert - nem mer önmaga lenni…
Budapesti Napló
1904. április 7.
A. E.
|