|
[Saját
levelezőnktől]
Párizs,
április hó
Él
itt Párizsban, álmokon innen és álmokon túl, egy poéta. Automobilja nincsen, de
van néhány száradt koszorúja, s volt neki egy cipõboltja is. Gringoire-ok
nincsenek ma már. De ügyetlen, rongyos, nagy gyermekek ma is akadnak. Ügyetlen,
rongyos, nagy gyermek ez a poéta is. Jacques Le Lorrain a becsületes neve. Nem
mai gyermek és mindig egyforma gyermek. Fátumát is csak álmodja talán, mert az
ilyen ügyetlen, rongyos, nagy gyermek mindig álmodik.
Író
emberek értik, mit jelent az, ha egy írót jól ismernek és sokra tartanak - az
írók. Jacques Le Lorrain-nak nincs oka panaszra. Alig volt húsz esztendõs, s
már költõ-testvérévé fogadta Théodore de Banville. Mikor megjelent egy
verskötete, Jean Richepin nyújtotta felé a babért. Becsülte Sarcey és diadalhoz
akarta segíteni Alexandre Dumas.
Mindezek
után pedig a publikum, amelynek könyveket illenék vásárolnia, a publikum, mely
ítélkezik verses és prózai színdarabok fölött, a publikum jóformán ma sem
ismeri Jacques Le Lorrain-t, aki pedig írt már színdarabot, verses könyveket,
sõt regényeket is.
Kisebb
és szerencsétlenebb nációk írói számára szinte kínálja magát szomorú
vigasztalásként a Jacques Le Lorrain esete.
Az
édesapja suszter volt Le Lorrain-nak. Ezelõtt nyolc esztendõvel a párizsi lapok
fura kis szenzációval pirítottak a publikumra. Egy zseniális francia poéta
beleharapott a dikicsbe, hogy éhen ne haljon. Jacques Le Lorrain fölcsapott
suszternek, s cipõboltot nyitott.
A
modern Hans Sachs maradt, aki volt. Ügyetlen, rongyos, nagy gyermek. A cipõbolt
megbukott és Jacques Le Lorrain visszajött kenyérért a literatúrához.
Azaz
visszatért Dulcineához… A megsûrûsödött keserûségek egy órájában megszáll mindannyiunkat
egy hirtelen sejtelem. Megreped sorsunk sötét kárpitja, s mi hirtelen látjuk,
hogy mi már nagyon régen élünk, régiek a mi álmaink, a mi boldogságaink, a mi
csalódásaink. Óh, ember az emberek között, bölcs a bölcsek között, néhai
spanyol Cervantes!… Don Quijote, a szegény, a hõs, derék lovag, az ügyetlen,
rongyos, nagy gyermek, az álmodó, a bolond, ma is él.
Jacques
Le Lorrain megtette magát Cervantes posztumusz hõsének. Drámát, verses drámát
írt Don Quijote-ról… Önmagáról. És akadt nagy csodaképpen színház, amely
elõadatta a darabot. A Victor Hugo-színház volt ez a színház. És azóta minden
este áhitatos, nemes nagy publikumnak szaval az álmok lovagja:
Tudni akarjátok, ki
vagyok? Halljátok.
Kóbor lovag vagyok, ki vad dühvel telve
Irtja a gazságot, s akinek a lelke
Átölel bús anyát, koldust, elesettet,
S szereti azokat, kiket nem szeretnek…
Hazátlan csavargó…
………
Bolondja vagyok a napnak, égnek, térnek
S a szőke gyermekek bizó, kék szemének.
Még a rablókat sem vetem meg, ha hősek,
Büszke homlokuak, vidámak, erősek.
Kényszerből gyáva, hős vagy gyönge az ember
S mindenki annyit ér, amennyit tesz és mer.
Óh,
mert mindenek fölött a lelke legyen nagyságos az embernek. Legyen sasszeme,
széles homloka s magas, miként egy kapu. Legyen hatalmas, súlyos, hódító és
ragyogó alakja. Legyen szíve tele remegõ érzésekkel, s legyenek szemei telve
borongó álmokkal…
És
legyen egy Dulcineája. Erre pazarolja rá minden ékességét. És ha Dulcinea
kirabol, megöl egészen bennünket, az övé legyen azért az utolsó álmunk, s
haljunk meg szerelmes himnuszt zengedezvén róla…
Jacques
Le Lorrain Don Quijote-ja elmegy Dulcineája kedvéért a rablókhoz, s bolond nagy
hitével megindítja a banditákat, kik életben hagyják, s visszaadják Dulcinea
elrabolt gyöngysorát. Don Quijote ujjong. Szidja a kishitû Sanchót. Rohan
Dulcineájához s végzete elé. A bolond, álmodozó lovagot kineveti, megcsalja s
megöli az õ Dulcineája. Õ nemes, nagyhitû bolond és álmodozó marad azért utolsó
percéig, s egy hunyó, futó csillagnak kiáltja oda, hogy õ még mindig hisz, s
Dulcinea, te csodás, tiszta, szent, fényes ábránd egyszer realitássá fogsz
válni….
A
verses dráma csodálatosan hatott és hat. Valami szent egyszerûség, ritmus és
szinte félelmetes varázs árad a rímes, ékes alexandrinusokból. Mintha
kilüktetne belõlök a fátum érverése, mely a maga megváltozhatatlan törvényei
szerint futja és árasztja be a világi dolgokat s az emberi lelkeket. Kell
élniök és vérezniök a Don Quijote-oknak! Kell és lesznek mindig Don Quijote-ok!
Talán ezek az igaziak, a kiválasztottak, a valóban élõk… Talán ezek… Talán
nem…: A végzet rettenetes, a valóság elviselhetetlen és az álom gyilkos. De Don
Quijote-nak örök élete van mégis, és Dulcineához visszatér mindig Don Quijote…
…Enfin,
mintha Don Quijote megtörte volna a Jacques Le Lorrain fátumát. A poéta
gyõzött. És gyõzött a Victor Hugo-színház, és gyõzött az irodalom, amelynek
annyiszor jut a színpadokon Don Quijote-szerep… Talán nem is tud örülni a
diadalának Jacques Le Lorrain. Mert különösek ezek a fatális, ügyetlen,
rongyos, nagy gyermekek… És Don Qiujote is hiába hozta vissza a banditáktól
Dulcinea gyöngysorát… Don Quijote hiába tesz mindent…
Pesti Napló 1904.
április 28.
A. E.
|