|
Párizs,
ápr. 30.
Ugye
sztrájkolt a szilágysági vasút is, kedves szerkesztõ úr? Két hét óta nem látok
„Szilágy”-ot. Ugy-e sztrájkol mindenki odahaza, az én országomban? Mi, szegény
magyar nomádok a nagy idegenségben iszonyú dolgokról fantáziálunk. Mi úgy
sejtjük, hogy siralomvölgy a föld, melyet Magyarországnak neveznek. Úgy
sejtjük, hogy vérben forog otthon minden szem, s husángot emelget minden kéz.
Tegnap délután egy kis miniszteri segédfogalmazó, szeretetreméltó budapesti
fiú, ki tanulmányút címén kószálgat külföldön, halálos sápadtsággal az arcán,
állott elõmbe a nagy bulváron:
-
Meglásd, hogy odahaza kiüt a forradalom…
Rendes
szimptoma ez a rémlátás minden magyar ember nosztalgiás lelkében. Egy barátom
itt élt Párizsban, mikor Bánffy Dezsõt fojtogatta volt az obstrukció. A magyar
lapok sorai között iszonyú dolgokat sejdített meg az én barátom. Õ is
forradalomról fantáziált s haza akart rohanni, hogy beálljon honvédnek.
Így
voltunk s így vagyunk most mi is. Én magam is - a nyomorék, a mindig lázas és
beteg, akinek, hejh, elég sok a maga nyomorúsága is s akinek talán éppen a
fantáziája a végzete - fantáziálok, hogy nagy a baj otthon s tûnõdöm, hogy nem
jó volna-e hazamenni…
*
De
mégsem megyek haza. Pedig a grófnak igaza van… A gróf? A gróf szerencsétlen egy
fráter. Magyar huszártiszt volt még nemrégiben, s nagyon vígan élt. Egy szép
napon megállapította, hogy neki el kell hagynia Magyarországot. Ide jött
Párizsba. Itt kóborog már a bulvárokon néhány hónap óta egy árva fillér s egy
mentõ idea nélkül. Valamely délelõttön behívtam a grófot egy nagy kávéházba az
Opera táján egy pohár árpalére. Künn a teraszon gunnyasztottunk. A napsugaras
tavaszban valósággal ficánkolt, tobzódott az élet. A fényes automobilok, kocsik
szinte egymáson nyargalásztak. A gróf keserûen szürcsölte a rossz, keserû sört,
s mondott valamit, amit õ nagyon bölcsnek ítélt s amibe õ egy reveláció
fenséges ünnepiességét akarta önteni:
-
Higgye el nekem, mélyen tisztelt uram, nincs más különbség Párizs és
Nyíregyháza között, mint hogy Nyíregyházán valamivel ihatóbb ital a sör…
A
grófnak igaza van, de én mégsem megyek haza. Lehet, hogy csupán enerváltságból,
de lehet az is, hogy nem tartom érdemesnek egy fáradságos, hosszú útra azt a
kis különbséget, ami a párizsi és a nyíregyházi, vagy mondjuk a budapesti sör
között van…
*
Néha
hazaáruláson kapom magamat. Fojtogatja a lelkem a keserûség, s nem birok egy
szentenciával, mely újra és újra föltámad bennem s azt mondja, hogy semmi sincs
jól odahaza minálunk. Érdekes dolog, hogy ilyenkor nem szidom a zsidót. Lehet,
csak azért, mert azután szégyellném magam. Meg hát eszembe jut: az ördögbe is,
vagy három esztendeig radikális-liberális és zsidószabadkõmíves lapot
szerkesztettünk odahaza, csak nem cáfoljuk egészen meg magunkat!… No és más oka
is van ennek. Kezdek Marxszal gondolkozni a zsidókérdésrõl. A zsidók jórészével
még meg lehetne egy társaságban, igazságban, haladásban és kultúrában élni, de
az a nagyobb baj, hogy a keresztyének legnagyobb része elzsidósodott… Valahogy
félve és borzongva gondolok arra, hogy végre is csak otthon kell élnem és
dolgoznom majd egyszer. Mi lesz akkor? Sok megalázást már nem igen fogok
kibírni. Nálunk pedig úgy nevelik az írómesterség szerencsétlen fiataljait,
hogy kézcsókra lépdeltetik elõ, s mindent elkövetnek, hogy kiforgassák
önmagukból õket. Kis országokban általában gyilkolják az egyéniségeket. Nálunk
azonban valóságos hekatomba-rendszer van, s rettenetes, hogy a redakcióba
került, nagy dolgokra termett talentumokból milyen rohamosan irtják ki éppen
azt, ami e talentumokat talentumokká teszi: az újat, a színeset, az érdekeset
és erõset…
*
Hiszen
nincs is az jól, hogy az érvényesülés éppen azon az ösvényen a legnehezebb,
melyen voltaképpen a piszkot, a lármát, a dulakodást, a piaci életet megvetõ
lelkeknek volna szabad csak szálldosniok fölfelé, mind magasabbra. Egyszerûbben
szólván: buta dolog, hogy írónak és mûvésznek kell éppen legtöbbet birkóznia.
Természetes dolog tehát, hogy ott, ahol konszolidált kultúrállapotok nincsenek,
azt az ösvényt, mely az eszmék és álmok embereit várja, ellepik az akrobaták, a
kemény izmúak, erõs inúak, vastag arcbõrûek.
No
és nagy baj, hogy igen szegények vagyunk mi, Árpád fiai. Legenda szól arról,
hogy Herczeg Ferenc fogatot tartott szinte félesztendeig, s Kiss Józsefnek
örömkönny csillogott a szemében, mikor azt újságolta nekem, hogy alig három év
alatt kétezer példányt adtak el összes verseinek gyûjteményébõl a
könyvboltosok.
Egy
fiatal francia regényíróval diskuráltam ezekrõl a dolgokról. Hogy megmosolyogta
õ ezeket a kicsi, magyar méreteket. Ötven-hatvanezer frankot keresni egyetlen
könyvvel, vagy színdarabbal nem is esemény Franciaországban…
*
Nõne,
nõne elõttem a papiros-csomó. De ugye elég volt e párizsi szomorúságokból,
kedves szerkesztõ úr? Van, ugye, otthon is elég szomorúság?… Úgy tetszik: egyre
nõ Magyarországon azoknak az embereknek száma, kik reggelenként két ballábbal
kelnek ki az ágyból, s akik még a harmatcsöppben is hibát lelnek. Lehet, hogy
ezek a békétlenek igazságtalanok. De én beteg, mindig lázas, nyomorék ember azt
vallom, hogy nálunk a harmatcsöpp sem egészen korrekt… Aki pedig Leibniz
híveként nézi odahaza a dolgokat s e földi élet magyar rendjét, aki tehát derûs
és megelégedett, nevesse ki ezt a kis írást, s magyarázza úgy, hogy beteg ember
írta, aki egy kicsit poéta is s aki nagyon szomorú életet él a víg párizsi
rengetegben…
Szilágy 1904. május
5.
Ady Endre
|