|
Nincsen
forradalmi dal sem, ha forradalom nincs, s a leglázítóbb nóta sem lázít, ha
bátran és szabadon lehet bárhol énekelni. A Marseillaise-nél forradalmibb dal
aligha van még egy, s a „Marsellaise” forradalmisága nemcsak histórikum, mert a
nemzetközi, forradalmi szocialista pártok lefoglalták ennek a csodálatos,
lángoló dalnak a muzsikáját s himnuszukat, az „Internationale”-t erre a
muzsikára éneklik. És mégis a Marseillaise ma már udvarképes. Hogy ez egy
kicsit különös, az most jutott a franciák eszébe, mikor az olasz király a
Marseillaise-zel tisztelte meg az õ kedves vendégét, Loubet-t, a francia köztársaság
elnökét. A Marseillaise és az olasz királyhimnusz váltogatták egymást a
találkozáson, s a franciák csak most csodálkoznak, hogy mostanában a fejedelmek
is megbecsülik a francia barátság kedvéért a híres forradalmi dalt, s a
Kvirinálban vígan csenghetett ugyanaz a nóta, amely mellett sztrájkoló olasz
munkások ezrei tüntetnek. E kérdés körül egész vita indult a francia lapokban.
A rojalista lapok azt mondják, hogy most már csak az hiányzik, hogy a
Carmagnole legyen udvarképes, melynek hangja romboló, fosztogató s gyilkoló
ösztönt ébreszt a csõcselékben. Egy francia író elmésen szólott bele a vitába,
s megnyugtatja az ijedõsöket, hogy a nótáknak aligha lesz szerepük a jövõ
esetleges forradalmaiban. A kérdés annyiban érdekes, hogy íme az egykori forradalmi
dalt ma egyformán hallgatják a királyi udvarokban és a szocialista tömegekben
is. Ma már senki se reszket a Marseillaise hallatára, s talán valamikor a
Carmagnole is jámbor nóta lesz. Csak szokásból, konzervativizmusból fognak az
emberek ragaszkodni a néhai forradalmak tüzes dalaihoz. Mert - írja a francia
író - bizonyos, hogyha valaha az anarchisták jutnak uralomra, õk is éppen olyan
konzervatívek lesznek, mint mindazok, kiké a hatalom…
Budapesti Hírlap
1904. május 7.
|