[Saját
levelezőnktől]
(Az
avenue de Bois-de-Boulogne-on. - Veszedelmes tündérkert. A pénz, mely a másoké.
- A Szalon. - Rodin új szobra. - Sarah Bernhardt pöre. - Az oroszok és a
dekadens francia pénz. - Az a bizonyos méla akkord.)
Párizs,
május elején
Sápadtan,
szédülve, betegen vonszolom magam az avenue de Bois-de-Boulogne széles
gyalogútján. Mintha két rohanó folyam árját bocsátották volna egymásnak. A
fogatok, automobilok sokasága szemberohanó fekete hullámokként suhog egybe.
Ezer helyrõl, ezer bántó fénnyel csillan vissza a májusi nap dühödt ragyogása.
Veszedelmes májusi nap ez. Ez a suhogó, csillogó életû, csodaszép avenue
veszedelmes tündérkert. Ide könnyen jön el légyottra a legdémonibb álomtündér:
a Nihil, s miként Árgirus királyfi kertjében a csodafák, kinyílnak hirtelen az
agyakban pompás és veszedelmes virágai a gyilkos ideáknak…
A
„tett propagandájának” misztikus és félelmetes mániákusai itt nevelõdhettek, e
tündérkertben. Az anarchista ifjú lévitáknak okvetlenül ide kell jönniök
ihletért és szent tûzért. Itt könnyen tanulja meg a kar a hajlást a
bombavetésre. Mert, ha behunyom a szemem, úgy vélem, hogy itt a pénz zakatol: A
pénz zuhog, csillog, liheg és ujjong itt. A pénz, mely a keveseké, a boldogoké,
az erõsöké. A másoké… A pénz, a pénz…
Tarka
seregekben ömlik ki a nép a „Grand Palais”-ból, hol pár napja nyílt meg az
egyik szalon s az arcokról pár perc alatt lemosódik mindaz, amit rájuk a friss,
hatalmas képek és szobrok írtak. Itt, hol zuhog az élet, a fény, a pénz, nincs
állandósága semminek, aminek pénzértéke nincs. Itt elvész a borzongás, a
hangulat, az emelkedettség. Megsiketülnek a lélek fülei. Bent a „Szalon”-ban
még áhítatban olvadtunk össze Rodin csodálatos, új alkotásával a „Gondolkozó”-val,
borzongva, félve, sejtve, megkapva és megnemesedve. Itt kinn csak egy vad,
bolond vágy ordítoz bennünk:
-
Óh élni, élni! Gazdagnak lenni! Rohanni! Falni!…
Már
nem vagyunk a régi, farizeusságunkban tiszteletreméltó lények. Már nem
csinálunk titkot sem abból, ami különben sem volt titok:
-
Csak pénz, pénz, sok pénz!
Már
õszinték, becsületesek vagyunk, s minden kicsi vagy nagyszerû emberi dologra
már magától is reá cseng a pénz refrénje.
-
Mi szükség van a szalonokra manapság? A császárság alatt volt értelme. Akkor
fény, pompa és sokadalom volt. Idejött a világ minden gazdag embere. Ömlöttek
Párizsba a milliók. Ma már nem így van, s a szalonok haszontalanok. Csináljanak
a mûvészek kisebb vagy nagyobb kiállításokat, vásárokat. A mûvészet nevében
nagyon elegendõk a múzeumok is…
Így
beszélnek ma már az õszinte lények s a pénz diadalmasan és büszkén pöfög. És
Sarah Bernhardt, a nagy Sarah, aki már annyira a halhatatlanságé, hogy no,
akirõl a novellákban úgy írnak, mint a monumentumokról, mint a Victor
Hugo-szoborról vagy a Lánchídról, Sarah Bernhardt, kirõl Párizsban azt
beszélik, hogy a szalonjában egy nagy kínai porcelán-tálat megtöltet
olvasatlan arannyal s ebbõl költenek, míg kiürül, hogy pár nap múlva újra és
újra megtölthessék a tálat, - huszonötezer frankért egy valóságos cigánypört
folytat most. A napokban fog megjelenni õ tudja hányadszor a bíróság elõtt, s
bizonyosan nem fog nyugodni addig, míg a bíróság az õ javára nem ítél. Pedig a
nagy Sarah például az orosz sebesültek javára egy matinéval a színházában
hetvenötezer frankot tudott összeszedni.
De
hát szent célra, orosz célra lenni kell pénznek persze. A baráti és szövetséges
muszkák francia kölcsönpénzzel háborúznak tudniillik, s ez a kis kölcsön
mostanában mentõcsónakokra szorul. El is árult a francia sajtó a minap mindent.
Egy orosz úriember egy politikai revüben nem nagyon hízelgõen nyilatkozott
Franciaországról. Azt írta, hogy Franciaország süllyed, s ma már csak a nõi
divatban és az automobilsportban vezetõ nép a dekadens francia.
-
Úgy? - zúgtak a párizsi lapok. - Hát Oroszország vajon vezet-e valamiben a
kaviár-kereskedésen kívül? Mindenesetre kellemesebb dolog dekadens francia
polgárnak vagy parasztnak lenni, mint nem dekadens orosz polgárnak vagy
muzsiknak… Hanem a pénzünk nem dekadens ugye?
„…így,
így… Jól is van ez így.” A place de la Concorde-on vagyok, mikor keserû
békességgel így szavalok magamban. Vánszorogva menekülök, nehogy elgázoljanak a
rohanó kocsik, s nem akarok ma több esetén tünõdni a pénznek. Minden eset az
övé. A kicsiséges és nagyszerû. Rodin megfaraghatná a pénzt. Borzalmas és
megrendítõ figura volna bizonyosan. És szembe kellene állítani a
„Gondolkozó”-val…
Pesti Napló 1904.
május 12.
A. E.
|