|
[Saját
levelezőnktől]
Párizs,
május 22.
Ha
olvasnák még az emberek az állatmeséket, gyilkosan szép állatmesét gondolnék ki
a Tuilériák mesetermõ kertjének valamelyik elfödött zúgában. Beborítana e kert
májusának titkos melankóliája, de én nem lágyulnék ám el. Véres és mézes
szájjal arról mesélnék: be jó dolog kutyának lenni. Mert magasztos és jó
állapot a kutyaállapot. Önzetlen, becsületes szimpátiát csak a kutyák
habzsolnak e földi életben. Övék a nyugodt szemlélõdés, a gondtalanság és a
nyugalom. És milyen szabadon és merészen ugathatnak!… Õk most a másik sarkán
vannak a Tuilériáknak. És idáig zúg különös és hatalmas kórusuk. Az elõbb pedig
ott kóborogtam elõkelõ celláik utca-sorában. Ott volt egész Párizs. Tudniillik
minden lézengõ amerikai, minden kóbor angol, minden kopótartó mágnás, minden
kutyaimádó hölgy, minden vörös ruhás pecér, minden hivatásos ebkereskedõ s
minden okosabb foglalkozások híján levõ alak. Ott voltunk tehát nagyon sokan.
Megnyitották a párizsi kutyavásárt.
Valami
furcsa meghatottsággal járja be az ember a kutyák e hirtelen városát. Bolond és
komor raja kél bennünk az ötleteknek. Micsoda tarkaság és gazdagság pompázik
ebben a nyomorú négylábú fajtában. És mi milyen szürkék és egyforma figurájúak
vagyunk mind, kik itt fontoskodva járunk. Az ember egész differenciáló
képessége nincs olyan summájú, mint amilyen mérhetetlen különbséget revelál egy
toy-terrier ebecske, s egy saint-bernardi óriás kutya.
Az
elõkelõ s elõvigyázóan és erõsen parfümözött hölgyek aligha gondolnak ilyen
ostoba dolgokra. Valósággal seregesen sietnek a luxus-kutyák pavilonjába.
Nagyon méltóságos, diszkrét és finom hely ez. Illatos párnáikon, selymes
ágyacskáikban pihennek sorban a legkékvérûbb kutyácskák. Olyan szépek, olyan
elõkelõek, s olyan betegesek mind. Egyik-másik kis eb szemének nyugtalansága,
csodálatos tüze valósággal megdöbbent bennünket. Mintha ez a nyugtalanság és
tûz szenvedõ, modern, asszonyszemekbõl költözött volna oda. És csönd van az
elõkelõ pavilonban. A pettyes és más színû dalmát kutyák, a pomerániai luluk, a
yorkshire-terrierek, toy-terrierek, havannai ebecskék, a ruby spanielek,
brüsszeli kutyácskák, stb., stb. már nem is ugatnak. Õk a leglágyabb s
legelfinomodottabb lényei a világnak, kik becézés nélkül elpusztulnak.
Szinte
az õserõ, a természet megnyugtatását sóvárogjuk, mikor kimegyünk e félhomályos
kutyaszalonból. És csakugyan, a saint-bernardiak, terreneuve-ök, bulldogok,
mastiffok, montagne-iak, setterek, stb. széles utcája torkoll ide. Majd
megsiketülünk e hatalmas állatok hangversenyében. Az utca végén ijedten állunk
meg. Hohó, a „sárga veszedelem” komoly dolog. Már kutya-országban is okkupál a
sárga fajta. Egy sereg mongol fajtájú kutya van a kiállításon. Egy pár
félelmetes, gyönyörû, vad schow-schow kutya kalodái elõtt seregesen állnak a
nézõk. Aztán a többi utcán szinte hihetetlen varietása a kutya-fajtáknak.
Legékesebb a kopófalkák utcája. A kopó-ólakon nagyon régi és egészen új
históriai nevû urak nevei ragyognak…
A
kutyapavilonok közt a nagy vizsga folyik. Elõ-elõvezetnek néhány kutyát egy-egy
fajtából. A díjak ítélése ez. Itt folynak a kutyavásárok is, itt végeznek emberfölötti
munkát, hogy hû fotográfiát adjanak egy-egy, a masina elõtt nyugtalankodó
kedvesrõl. És itt kelt kellemetlen borzongást, itt utálatosodik meg a csók, az
igézõ, a fölgyújtó, a sokat megénekelt és áhított. Kutyácskák kapják édes,
piros nõi ajkakról…
És
egy kis szomorú csömörléssel szaladunk a mûvészet szent csarnokába. Igen, a
mûvészet szent csarnokába. A kutyavásáron mûtárlat is van. Képek, rajzok,
szobrok. Olyik darab neves mûvész alkotása. Állatképek, állatszobrok. Vadász-
és sportjelenetek, kutya- és más állat-idillek. Egy állatvédõ öreg nõ két kis
kutyával járja be a tárlatot. A kis kutyák csakugyan érdeklõdnek egy-egy
mûdarab iránt. Egy kis tréfás szobormunkát meg is ugatnak: egy csimpánz játszik
egy kutyával, vidám talapzatán a szobornak. Az öreg nõ a kutyák artisztikus
nevelésének az apostola, és sokan vannak ilyenek a kiállításon. Ezek azt
magyarázzák, hogy elérkeztünk immár oda, mikor a mûvészetet meg kell osztanunk
az állatokkal, legelsõ sorban a kutyákkal, akik már éreznek és - értenek is…
…Most
a Tuilériák túlsó sarkán vagyok. Ide hallik a kutyavásár lármás muzsikája. Az
új „jövõ zenéje”. Melankólikusan, bús csúfolódással hajlonganak, sóhajtoznak a
Tuilériák májusi teherben hajladozó, lombos fái. Hahó! Valaha e tájon
fölfordult és vérbefulladt egy világ azért, hogy az emberek emberiebben s
jobban éljenek. S ma már mennyivel emberiebben s jobban élnek - a kutyák!…
Pesti Napló 1904.
május 25.
A. E.
|