|
Párizs,
június 22.
A
párizsi teológusok marakodnak egy ióta miatt, miként a bizánci teológusok
marakodtak, miközben ante portas állott már a török. A párizsi teológusok ez
idõ szerint színházigazgatók, színpadi írók és színészek. Mindannyian immár
csak teológusai a drámának és nem apostolai, bizony nem. Baj van. Érzik, sok az
eszkimó és kevés a fóka. Sok a kritika és kevés az objektum. Sok a tépõdés és
kevés a hit. Ilyenkor kerekednek felül a teológusok. Az elégedetlenek,
lelketlenek, szõrszálhasogatók és marakodók.
A
színházigazgatók azt állítják, hogy kontárok az írók és csepürágók a színészek.
Az írók kardokat fennek a színházigazgatók kufár hada ellen, de beismerik, hogy
hitványok a komédiások is. A francia dicsõffylórántok pedig átkozzák a
nyomorult rabszolgatartókat s a még nyomorultabb komédia-írókat egyaránt.
Szünetek alatt az ádáz ellenfelek összefognak, s közösen szidják a publikumot.
A színházak trösztre készülnek az írók ellen. Az írók bojkottálják a lázadókat.
Néhány igazgató farizeus arccal az írók közé áll. Egy sereg író pedig
szecessziót csinál s fölkínálja magát a lázadó színházigazgatóknak. A színészek
rettegnek. Még a Comédie Française-ben sem gyöngy az élet. Fogy az osztalék. A
magánszínházaknál pedig minden pillanatban beüthet a krach… És míg a színházak omladozó,
õsi várában így zúg a testvérharc förgetege, vidáman és erõsen, gyõzedelmes
reménységgel üt tábort a vár elõtt s készül a diadalünnepre - a café-chantant…
A
publikum tudniillik nem hallja meg, hogy szidják. Nem szól semmit. Nem mondja
meg, hogy a mûsor rossz-e vagy a komédiázás, az írók nem tudnak-e írni vagy a
hisztriók nem tudnak-e játszani. A publikum nemes és megdöbbentõ egyszerûséggel
bevonul a café-chantant-okba, music-hallokba, cirkuszokba.
Az
Opera, a Comédie-Française, az Odéon konganak az ürességtõl. A
Folies-Bergere-be, Moulin-Rouge-ba, Parisianába, Olympiába néha drága pénzért
sem lehet jegyet kapni. A színházak évi bevétele alig-alig nõ valamicskét vagy
tizenöt esztendõ óta. Némelyike pláne megrendítõen zuhan. Az Operának 1894-ben
még több mint három millió frank volt az évi bevétele. A múlt évben már jóval
kevesebb három milliónál. Pedig a publikum jóval növekszik. A Nouveautés,
Palais-Royal s még néhány színháznak egyre kevesebb a bevétele. De a
Moulin-Rouge 1902-ben még csak háromszázezer frankot szedett be s tavaly jóval
többet egy milliónál. Az Olympia, a Folies-Bergère hat színházat eltarthatna a
jövedelmébõl. A publikum jó nagy része nem óhajt több és mélyebb szenzációt,
mint amennyit egy olcsó revü s egy könnyû operett adhat. Ez is sok. Az
akrobaták és clownok a kedvesebbek. Õ általuk vágyakozik és telik be a modern
átlag-ember.
De
minderrõl mit sem akarnak tudni a teológusok. Õk az iótán marakodnak. Szabad-e
két szinigazgatónak ugyanegy helyrõl kérni kölcsön-pénzt? Játszhatnak-e egy
színházban más darabot is, mint amit a drámaírók egyesülete szállít? A
teológusok e problémákon tépõdnek és tépik egymást. Olykor íródik egy dráma, s
megbukik egy dráma. S öt drámabukásra átlag megbukik egy színházigazgató. A
sikerért ma egy drámaírónak vagy a zsidót kell ütni vagy a legutcaibb témákhoz
fordulni vagy olyan disznókodást végezni, amivel lefõzzön minden eddigvaló
disznóságot. Néha-néha egy-egy német, spanyol vagy olasz szenzáció-dráma csinál
egy kis zajt, de a drámaírók egyesülete nem tûri az idegen-kultuszt sem.
Most
miként áll a harc? Már írtunk volt errõl valamit egy cikkünkben. Néhány
színigazgató föllázadt a drámaírók egyesülete ellen. Közös pénzzel szövetségbe
akar lépni. Pár nap óta már íróik is vannak. A drámaírók egyesületének elégedetlenjei
szecedáltak, új egyesületet csináltak s rendelkezésükre állanak a lázadó
színházaknak. A harc tehát még csak most kezdõdik. A saison morte alatt sem fog
ez az ádáz harc pihenni. Készülnek egymás kiéheztetésére a színészek és az
írók.
A
café-chantant pedig elkönyveli a maga millióit és - igazságát. Mert a közönség
a café-chantant-nak ad igazat. És tíz év múlva a párizsi színházak felébõl
café-chantant lesz…
Budapesti Napló
1904. június 25.
A. E.
|