|
Párizs,
június 25.
Párizsnak
ez idõ szerint kacsa a szenzációja. Nem is kacsa, hanem a kacsa. A valóságos, a
pompás húsú szárnyas állat, igen. Óh, boldog irigyelni való ez a Párizs. A maga
jókedvének, pikantéria és szenzáció-éhségének kedvesen, könnyen és olcsón
szerez táplálékot. Egy kacsa megteszi neki azt, amit máshol egy spanyol
bikacsorda sem. Egy kacsa, egy veréb, egy érdekes és mulatságos kacsa vagy
veréb…
A
kacsa drága pecsenye Párizsban. A hall-ok, a vásárcsarnokok legfõbb ékessége s
drágaságai közül való a kacsa. Szinte azt lehetne mondani: szent madár. No,
pláne a roueni kacsa. Ezért még veszekedni is érdemes. És mégis egész Párizs
mulat most szegény vicomte d’Avenel-en, aki napok óta veszekszik a
vásárcsarnokok kofáival. A vicomte finom úr, kedves úr, okos úr. Író és tudós.
Szó volt arról, hogy az Akadémia tagjai közé választja. És íme, milyen fatális
heccbe keveredett bele a szegény vicomte. A roueni kacsa miatt. A vicomte azzal
vádolta meg a vásárcsarnokokat, hogy az, amit õk nagy garral és büszkén roueni kacsának
hirdetnek és árulnak, méreg, sõt biztos méreg. Elpusztul, aki a vásárcsarnokok
roueni kacsáiból jóllakik. Vagy legalább is kéznél kell tartania a háziorvosát.
Szegény
vicomte. Napok óta hull rá a piszok. A kacsa-kofák nyilatkoznak, nyílttereznek,
pörölnek. A vicomte-nak pedig szomorúan kell beismernie, hogy a Jockey-Club
finom, selyemkötésû szótára semmit sem ér a vásárcsarnokok erõteljes szótárával
szemben. És látnia kell, hogy Párizs õ rajta mulat. Õ rajta, aki Párizs
érdekében emelt szót. Hiszen a roueni kacsa már-már a ciánkálival van
egyenrangban Párizs-szerte. Már helyet kapott az irodalomban is. Kivált azóta,
hogy Sardou majdnem belepusztult egy ebédbe, melynek klu-ja a kacsa-pecsenye
volt.
És
mikor itt Párizsban javában mulatnak a kacsán, érdekes apropóra érkezik meg a
„Pesti Napló” Tábori Róbert tárcájával, a „Kacsafá”-val. Ahá! Hisz a levegõben
kell lenni valaminek, ha a kacsa Budapesten is kapós. És kíváncsian olvasok a
tudós Lonicer könyvérõl. Tehát ilyen régi madár az a kacsa, amely nem olyan
veszedelmes, mint a roueni. A hírlapi kacsa.
A
párizsi kacsa-affér természetesen egész kacsa-irodalmat produkált Párizsban. A
kacsa múltját, jelenét s jövõjét megvilágították. És most már mi itt Párizsban
tudjuk, hogy a kacsának szerepe volt, s talán lesz is irodalomban, mûvészetben,
történelemben, stb. Persze, a hírlapi kacsáról is sok szó esett.
Sovén
franciák vitatni sem engedik, hogy a hírlapi kacsa is francia produktum. A
franciáknak tudniillik van egy régi közmondásuk. A hazug emberekrõl, vagy akik
az igazságnak legalább felét szerették és szeretik elsikkasztani, azt mondja a
francia: kacsákat árul. Íme, - mondják a sovén franciák, - a hírlapi kacsa
eredete.
Ellenben
a komoly tudósok, kiknek az a jelszavuk, hogy vesszen el Cato, a kacsa, a
francia gloire, az egész világ, de legyen igazság, szomorúan azt konstatálják,
hogy a hírlapi kacsa nem francia, hanem belga dicsõség. Egy Cornelissen nevû
belga férfiú költötte ki az elsõ kacsát egy anvers-i lapban.
A
derék Cornelissen elmondta a lapban, hogy õ vett húsz kacsát. Egyet közülük
megölt s tollastól, húsostól összevágva odadobta a megmaradt tizenkilencnek.
Ezek felfalták néhai bajtársukat. Azután újra megölt egyet, s ezzel ugyanezt
tette. Így folytatta. Végül az utolsó élõ kacsa megette az utolsóelõttit.
Fölfalta egészen. Így mesélte a dolgot a derék Cornelissen, s a mulatságos
história bejárta az összes lapokat. Az elsõ hírlapi kacsa!… Mennyi következett
ezután. Még a tengeri kígyó sem tudta fölfalni õket.
Ám
nem lehetetlen, hogy ez a verzió közönséges kacsa. Én is inkább azt tartom,
hogy Tábori Róbert tárcájának van igaza a kacsa-ügyben. Az elsõ hírlapi kacsa
Lonicer mester kacsafáján termett.
Mindez
azonban aligha érdekli vicomte d’Avenel-t, kinek az esete igazán tragikus. Nem
hiában kezdik már összehasonlítani a szerencsétlen vicomte-ot Ibsen talán
legtragikusabb alakjával, a derék doktorral, aki belepusztul abba a
merészségébe, hogy a városi vízvezetéket rossznak tartja. Kettõs tragikum a
vicomte d’Avenel tragikuma. Az egyik csakugyan olyan, mint a „Népgyûlölõ”-é.
Szabad bírálni mindent. Lázongani az ég ellen. Szabad elítélni a történelem
egész korszakait. Ostorozni a társadalmat. Oktalanságnak hirdetni magát az
életet. De jaj annak, aki egy kis érdekkör cirkulusait zavarni meri.
A
másik tragikum talán még súlyosabb és elég banális szintén. Ékes-gyászos
tanúsága annak, hogy milyen bestiák vagyunk mi emberek mindannyian. Még azok
is, kiknek a demokrácia, emberi haladás stb. nemcsak jelszavak, de olyan ideák,
melyekért meg tudnának halni. A szegény vicomte - mágnás. Elõkelõ, gazdag.
Tagja a Jockey-Clubnak. Nagy úr, aki gondtalanul, vidáman, büszkén és szépen
élhet. Hogy mer egy mágnás, egy nagyúr talentumos lenni? Hogy mer tudni és
írni! Mikor minekünk az konveniál, hogy minden mágnás született idióta. Persze,
titokban örül mindenki, ha ilyen embert baleset ér…
Tanulságos
eset a vicomte d’Avenel esete. Tanulságos eset a párizsi kacsa-affér.
Pesti Napló 1904.
június 28.
A. E.
|