31. PÁRIZSI LEVÉL

Párizs, június 10.

Önök odahaza egészen biztosak és nyugodtak lehetnek, hogy a Grand Prix-t csakugyan Ajax, ez a kiváló paripa nyerte meg mesés könnyûséggel. - Hogy ez önöket nem érdekli? - Istenemre, engem sem érdekel. De akik ez idõ szerint kocsin, automobilon, villamoson, omnibuszon, biciklin, triciklin, gyalog, falábon és féllábon mozgunk, mind-mind Ajax szerint igazodunk - itt Párizsban. Ez a futás, óh, semmivel sem jelentéktelenebb Mohamed futásánál, honnan a mohamedánok az idõt számítják. Párizsban a Grand Prix a hedzsra. És immár Ajax beérkezett. Vége az életnek. Meghalt a szezon. Még néhány napig itt élünk egymás nyakán nagy egyenlõségben. Egyformán kocsizunk ki a Bois-ba a milliomos nagyurakkal s egyformán unatkozunk. Jéggel fogyasztjuk a levegõt is. De ez a keserves egyenlõség nem fog sokáig tartani. Két-három hét múlva Párizsban keresni kell a párizsit. Ha nem is megy Ostende-be, a Lidóra stb. mindenki, de nyaralásra tér. S mi maradunk itt csak: mindenféle rendû és rangú koldusok, kik magunk is bámulva nézünk majd ama rossz ízlésû idegenekre, akik nyaranként, egy kis kitéréssel a világfürdõkrõl, kukkantanak be „Párizst látni.” Hogy csalódnak e jámborok. Párizs nincs a Grand Prix után. Ajax gyõzött s itt egy kánikulában fürdõ kõrengeteg van, melybõl aztán majd õsszel egy-kettõre, hirtelen ismét Párizst csinálnak…

*

A naiv lelkek azt hiszik a messze provinciákban, hogy Párizs az új és új szenzációk városa. Dehogy is van így! Még a boldog gazdagokat is éhség gyötri egy kis új izgalom után itt. Azaz hogy még csak õk unatkoznak igazán. Néhány premier a színházakban, egy kis farsangolás, egy-két obligát botrány, a Szalon, a Grand Prix s ennyi az egész. És õket még a bekövet­kezendõ program is elõre untatja. Mi következhetik? Egy tengeri fürdõ, egy kis fölbarangolás Nor­végiába vagy - brrr! - Svájc. Semmi új és semmi érdemes. Mi, milliomosok és milliomta­lanok, kiknek módunk vagy mániánk az életet közelünkbe hozza, mi idegesek és vágyakozók, intellektuálisak és betegek, nem igen értünk az élethez, tehát nem igen tudunk örülni sem. Majd akik alulról fölkerülnek a helyünkbe, szebben, vígabban fognak élni. A neuilly-i ünnepen elnéztem a francia tömeget. Micsoda bõsége az életörömnek! Micsoda aranyos, csodálatos jókedv. Vasárnaponként pedig kedvetlenül a nyárspolgári szokásoknak élek. Ki-kivonatozom Versailles-ba, Nogent-ba, Rueil-be Saint-Cloud-ba. Hogy mulat mindenütt a vasárnap népe! Ezeknek bezzeg szenzáció minden kis eset. Egy kis csónakázás a Marne-on, egy kis biciklizés, egy kis horgászás, egy sovány uzsonna, minden, minden. Valóban úgy szökell föl bennünk a gondolat, hogy vissza sem tudjuk ûzni: nem is érdemli meg az életet csak az, aki õrülni tud neki… Végre is mi az élet? Egy grandiózus ünnep, melyre meghívnak bennünket. Jogunk van rosszul érezni magunkat, de nincs jogunk zúgolódni. Be kell várnunk a fekete levest…

*

Holnap valószínûleg az Eiffel-tornyon imádom a napot. Ha tudniillik ma délután odahaza találom Flammarion Kamillt, aki az Eiffel tornyon holnap asztronómus társaival együtt zártkörû napünnepet rendez. Holnap, azaz június 21-dikén, a napéjegyenlõség napján. Mert - mondja Flammarion, ez a poéta asztronómus - a nap minden életnek forrása, teremtõje az embernek, tehát minden kultúrának, minden fényességnek és igazságnak. A napot ünnepelniök kell hát azoknak, kik az életet sokra becsülik. És a franciák sokra becsülik. Ez a dekadensnek, züllöttnek híresztelt híres náció szerelmes az Életbe. Természetes, hogy élet is vár reá, mert az Élet csak azokat szereti, akik õt szeretik. A napokban egy francia esztétikus Goethe Faustját azért deklarálta fércmunkának, mert ez a mû szerinte az élet megvetését hirdeti, s aki megveti az életet, maga is megvetést érdemel. És a modern francia poéták mind mind ezt a hitvallást vallják ma. Szeretni kell az életet. Nem azt, aminek egy kis darabjában élünk, de az örököt, folytonost és egyetemest…

*

Hát szeretjük is mindannyian az életet. Úgy gondolom, hogy az öngyilkosok szeretik legjobban. Minden öngyilkosság egy élet himnusz. Jelenti s hirdeti azt, hogy az élet olyan szép és nagyszerû hogy nehéz dolog kibékülni és kibírni, ha csalódunk benne. Schopenhauer - akinél a „nagy megvetõt” Nietzsche sem adta késõbbet jobban, - utolsó idejében még azokat a róla szóló ditirambusokat is fölolvastatta magának, melyek a „Kukutyini Híradó”-ban jelentek meg…

Hanem önök, szûkebb honombeli olvasók, bizonyára becsesebb és mulatságosabb levelet vártak végre tõlem? Ugye? Megpróbálom majd egyszer minden erõmbõl fölvidítani magamat. Majd írok én még vidámabb dolgokról is. Meglássák. Ez az Ajax iszonyúan lefújta az életet Párizsban, s mi itt most mind szomorúak vagyunk, kiknek máskor sem duhaj a kedvük. Jó aratást kívánok. Itt silány a termés…

Szilágy 1904. június 30.

Ady Endre