|
[Párizsból írja
levelezőnk:]
Most
ítélték oda harmadszor Párizsban a Sully Prudhomme-díjat, melyet Sully
Prudhomme a Nobel-díjból reáesõ részbõl alapított, fiatal poéták számára. A
díjat elsõ ízben Michelet Emil, tavaly Dumas Károly nyerte. Ez évben egy
fiatal, ismeretlen nevû, szegény poéta-leány, Dupuy Márta a megkoszorúzott.
Dupuy Márta huszonnyolc éves. Apja szobrász volt. A leány korán árván maradt.
Tíz éves korában még írni, olvasni sem tudott. Párizsban pár évig a postán volt
alkalmazva, de nemrégiben egészségi okokból otthagyta a postát. Azóta igen szûkösen
él egy kis hatodik emeleti szobában. Már tíz év óta ír verseket, de a siker
eddig kerülte. Egy szonettel aratott most diadalt. Fájdalmak a vers címe. Dupuy
Mártát Leconte de Lisle Anakreon-, Vergilius- és Teokritus-fordításai vezették
rá tehetségének igazi útjára. Leginkább pásztordalokat ír. Ám egy drámája van
az Odéon-színháznál bírálat alatt s emellett - egy filozófiai munkán is
dolgozik a leánypoéta, ki most híresség lett egyszerre Párizsban, kit
újságírók, fotográfusok, kiadók látogatnak s kinek egyszerre most két
verskötete is jelent meg a minap. Levelezõnk érdemesnek találta magyarra
fordítani Dupuy Márta kis diadalmas szonettjét, a Fájdalmakat. A vers a következõ.
Óh, nem szövik sehol
az én szüz nászruhámat,
A könnyü fátylat én, óh, mindhiába várom,
A lenge hó-fátylat, fehéret, mint az álom,
Mely szivemben dalolt s imája volt a vágynak.
Óh a kéz a kézben,
ha a nap fényre lobban!
Óh életünknek ránk mosolygó erős párja!
Óh, boldogságos csönd, halk csókok szent futárja
S fejünk egy hű sziven boldog epedő gondban…
Óh, ifju lovag, kit
vártam ifju reményben,
Mért hagytál egyedül, mért nem jöttél el értem?!…
Édes, gyöngéd névvel hivtalak, mindhiában!…
Óh,
álom-vőlegény, uram, lelkemnek fénye,
Ifju odaadásom megigért vőlegénye,
Óh, jaj, mint gyászollak téged, kit sohse láttam!…
Budapesti Hírlap
1904. július 2.
|