|
A
párizsi Luxembourg-kertben két nap óta új, kicsi, mûvészietlen fehér szobor
áll. Az asszonyról, akit ábrázol, azt hirdette a leleplezõ-ünnepség
asszony-szónoka: „nõ volt, semmi más, mint nõ; mûvész volt, semmi más, mint
mûvész…” George Sand néven ismerte a világ, s különb emléket érdemelt volna,
mint ez az új, kicsi, mûvészietlen, fehér szobor, melyre sokan elfelejtettek
virágot hozni a tegnapi napon.
A
George Sand-ünnepek hivatalos napja nem volt szerencsés nap. Mindenki
nagyobbszerû megnyilatkozást várt, több ünnepséget és több melegséget. A
Luxembourg-kertben fölállított díszes tribün körül alig voltunk többen
kétszáznál. Messzebb a sétatér fõútján álltak még bámészkodó sétálók. Az utolsó
pillanatban tudta meg a rendezõség, hogy a kultuszminiszter sem jön el, akinek
beszédet kellett volna mondania. Helyettest küldött. Mikor Claretie Gyula, a
szoborbizottság elnöke ünnepies szavakkal bízta Párizs városára az új szobor
gondozását, kiderült, hogy Párizs városa elfelejtette képviseltetni magát
George Sand szobrának leleplezésén. A szobor talapzatán hatalmas, gyönyörû
koszorú pihent. Ezt sem Párizs városa küldte, hanem a cseh Prága.
Kissé
fájdalmas volt az ünnep. Ez megérzett a szónokok hangján is. A lepel lehullása
sem vidította fel a lelkeket. A szobor nem sikerült. Egészen fiatal korában
ábrázolja a szobor George Sand-ot, aki sziklán ül, elmerengve néz a távolba,
jobb keze a sziklán pihen, bal keze egy papírcsomón fekszik. Keveset mondó,
kicsiségében elenyészõ a szobor.
A
szónokok közül Prévost, a francia írók egyesületének az elnöke, találta meg
talán legszerencsésebben a George Sand ünnepléséhez illõ szavakat. Nagyon
tetszett a nõ-szónoknak, Sévérine asszonynak is a beszéde, mely George Sand-ot,
a nõt, a nõi jogok harcosát, mint a nõk dicsõségét magasztalta.
Ott
voltak az ünnepen a nagy írónõ unokái is. Egyiküknek az arca feltûnõen
emlékeztet George Sand-ra.
Egy
csoport diák és diákkisasszony lelkesedése, tapsa, éljenzése melegítette föl
olykor-olykor egy kicsit a hideg ünnepséget, melynél sokkal melegebbet érdemelt
volna az asszony, kinek páratlanul meleg szívét, jóságát és nemességét még a
talentumánál is jobban emlegették az ünnepség szószólói.
Az
esti ünnep, a Comédie-Française-ban, már fényes és sokkal lelkesebb volt.
George Sand egy kis drámáját játszották, a Claudie-t. Hugo Victor és Dumas
George Sand-ról szóló verseit szavalták. Megkoszorúzták a színpadon George Sand
mellszobrát. A színházat megtöltõ, elõkelõ publikum lelkesen tapsolt, éljenzett
mindvégig.
A
nagy írónõ születésének százéves fordulóját azonban, mint Franciaországnak
csaknem mindegyik nevezetesebb irodalmi ünnepét, nem ezek a külsõ ceremóniák
teszik emlékezetessé és termékenyítõvé. Egy-egy nagy irodalmi ünnep valóságos
új s nagyobb fényre támasztása annak a nagy írónak, akit ünnepelnek. A George
Sand emlékünnep a nagy írónõ könyveit divatosabbakká tette újra a legdivatosabb
könyveknél. Egy kis irodalmat alkotnak azok a mûvek, melyek George Sand-ról,
életérõl, mûveirõl szólnak, s a százéves évforduló alkalmából jelentek meg. A
népléleknek valami külön, szerencsés tehetsége az a képesség, mellyel a
franciák régi nagyjaikhoz, a régi nagyok lelkeihez, az elmúlt korokhoz
férkõzni, közeledni tudnak. A George Sand-ünnep nagyszerûségében és
harmóniájában elveszett az az egy-két disszonancia, melyet a kegyeletlen buzgóság
és szenvedelem bele próbált vegyítni.
A
szoborleleplezés, a matinék, kiállítások, díszelõadások csak epizódok voltak.
Nem ezek s nem ezekért volt az ünnep.
Még a Luxembourg-kert nem éppen sikerült szobrát is meg lehet bocsátani. Mert
az ünnepet nem ezek teszik emlékezetessé. Hanem az a szeretet és lelkesedés,
mely George Sand-ot a mai nemzedék elõtt az élõnél is elevenebbé tette, a
George Sand-ról szóló írásoknak az a szeretõ és lelkes összehordása, mely
belevont minden francia lelket George Sand ünneplésébe.
Budapesti Hírlap
1904. július 5.
|