|
[Saját
levelezőnktől]
(Musset sírjánál George Sand ünnepén. - A
zöld pestis és a vörös pestis. - A neuillyi vásár s „tobogganez-vous!” - Panama
és nemzeti ünnep.)
Párizs,
július 5.
A
nohant-i jóságos asszony ünnepén kivándoroltam a Musset sírjához. Nem is védekeztem
a zarándokló kedvnek e szentimentális rohama ellen. Torkig voltam, keserû és
lázongó. Hát nem lehetett másképpen ünnepelni George Sand-ot, mint a szegény
Musset bemocskolásával? Hiszen nem a Musset hírének használtak azok a nevezetes
szerelmi legendák! Miért ez a nagy hálátlanság? A nohant-i jóságos asszony még
porában is kegyetlenkedik?… A friss fiatal szomorú fûz alatt néma a sír. Közel
van egy bejáró-kapuhoz. Sokan bámészkodnak elõtte. Én hátra kerülök. A kövön
már olyan kopott a rovás, melyben visszatérést ígér a poéta beteg, nyugtalan
lelke. Visszatér-e? Tud-e az ünneprõl? Tudja-e, hogy õ „gyönge lelkû”,
„félbolond”, „részeges”, „terhelt beteg” zseni volt s minden erõ, egészség,
talentum és dicsõség az asszonyé, kinek fehér szobra ott áll néhány hónap [!]
óta a Luxembourg-kertben? Tudja-e, hogy hozzá hívek csak Mimi Pinsonék
maradtak, s õk meg már hogy elváltozának szintén. Az új idõk poétáinak sem
kellesz, óh éjszakák beteg lovagja. Nekünk már csak az egészség kell. Óh mi már
szörnyen egészségesek vagyunk… A kis, fiatal szomorú fûz alatt néma a sír, hol
Musset Alfréd hamvai elvegyülnek ama hamvakkal, melyekbõl lénye, zsenije s átka
fogantatott. Apjáéval s anyjáéval… De nini! Friss virágok illatoznak a síron.
Vajon ki hozta ide õket? Az, aki Musset Alfrédot imádja, vagy az, akit
megundorított a nohant-i jóságos asszony mértéktelen kultusza. Pirulok. Hisz én
is csak azért jöttem ide, mert sért, keserít, lázít annak az asszonynak a
dicsõítése… Talán azért, mert elsõje volt az új asszonyoknak, a férfi-erejûeknek,
kik jönnek-jönnek hosszú sorban pusztítani, eltiporni bennünket, szegény
elasszonyosodottakat…
*
Van
hát zöld pestis is. Új betegség. A muszka doktorok bután és tehetetlenül
fogadják az új vendéget a keletázsiai mezõkön. Nem ismerik. A zöld pestis segít
a sárga embernek muszkát ölni. A derék muszkák pedig, akik - tudós franciák
állítják - a kultúrát védik, a fehér kultúrát a sárga kultúra ellen, avagy
Európát Ázsia ellen, a derék muszkák büszkék lehetnek. Megajándékozták Európát
egy új nyavalyával. Valahányszor Európa kirándul kultúrát terjeszteni a messze
terra exotica-kra, mindig kap efféle ajándékot. Micsoda bacillus-gazdag
vállalkozás volt a keresztes hadjárat! Kár, hogy ezt bõségesen nem tanítják az
iskolákban. És Kolumbus sem ingyen fedezte fel nekünk Amerikát. Az
indiánusoktól hozott valamit, amit aztán a francia katonák terjesztgettek olyan
dicsõséggel, hogy ma is még a magyar paraszt franciának hívja ezt a kis
ajándékot. Vajon mikor fog tudni valamit a doktorok gyülekezete a zöld pestis
ellen? Ama másik pestis ellen, mely ma már nem francia, hanem rettenetesen
internacionális nyavalya, már tudnak védekezni? Azaz tudnának. De mért nem
védekeznek? Miért mernek például Magyarországon errõl a nyavalyáról csak az
orvosok diskurálni s azok is nagyon diszkréten? Miért nem tárgyalja ezt a nagy
kérdést a tisztelt publikum? Hiszen nem az orvosok között pusztít ez talán,
hanem a tisztelt publikumban? Franciaországban nemsokára a tizenhat éven felüli
iskolás fiúknak és leányoknak külön elõadásokat fognak tartani errõl a
pestisrõl, a vér rettenetes pestisérõl, e valóságos vörös pestisrõl.
Megmagyarázzák, hogy lehet védekezni ellene, elkerülni és elûzni.
Franciaországban annyit már mégis beleoltottak a köztudatba, hogy ez a betegség
nem gyalázóbb, mint bármelyik is. Gyógyítani kell s gyógyítani lehet könnyen.
Már itt csak egy-egy buta breton fiú rémül halálra, ha a vörös pestis
jelentkezik. Nálunk a vörös pestis gyilkosságba s öngyilkosságba kergetett egy
jogakadémiai professzort s ezenkívül hány és hány tragédiát teremt. Csúnya,
kicsinyes kázusok helyett nem foglalkozhatna-e inkább a magyar közvélemény a
vörös pestis veszedelmével? A panamaeseteken s az éji mulatságokon kívül nem
tanulhatnának-e valami mást is a franciáktól?
*
Amiben
Budapesten sok az igazság, az Párizsban farizeuskodás, szomorú, kényszerû
hazudozás. Itt is divatos frázis, hogy a legjobb nyaralás itthon esik. Ám csak
frázis, siralmas frázis ez. Úgy sajnáljuk egymást, kik egymás közt e frázissal
élünk. No, no. Talán július 14-ig ki lehet bírni Párizst. De mi lesz azután?
Addig megunjuk a music-hallokat, orfeumokat. A szubvencionált, s mindig tárt
színházakba pedig nyaranta potyajeggyel sem megy az ember. Ehelyett esténkint a
neuillyi-vásárra járunk, Micsoda cirkuszok, bolha-színházak, spektákulumok.
Micsoda „ringlispil”-ek! Még mindig divatos Párizsban a disznó-körhinta. A
lovakra senki sem ül. A lógó nyelvû disznókon körhintázni azonban még mindig
„sikk”, sõt sport. Hanem az új jelszó mégis más:
-
Tobogganez-vous!…
Igen:
a „toboggane”. Beleül az ember a villamos kocsiba, mely õrült gyorsasággal
rohan fel s zuhan le. Egyik pillanatban fejjel, a másikban lábbal felfelé
rohanunk. Nincs az az ideges érzés, amit ez az új nemes sport, mely talán
Budapesten is divatos már, ki ne sajtoljon nyomorult idegeinkbõl. Óh, ez
felséges mulatság. A pszihológia süldõinek alkalmas hely a neuillyi vásár.
Kezdetben „sikk” vala a „ringlispil” - lovakkal. Aztán jöttek a himbálózó,
hosszú nyelvû disznók. Most pedig: „Tobogganez-vous!”
*
Panama-szó
mellett, vidáman készül Párizs július 14-re, a nemzeti ünnepre. A karthauziak
millióit nyomozó vésztörvényszék sajnálatraméltó. Nem képes már olyan
leleplezésre, ami szenzációt csinálna. Hiába. Franciaország el van kényeztetve.
A Panama-botrány, Dreyfus-ügy, Humbert-ügy után, mit akarnak holmi
bagatell-panamákkal? Hanem a nemzeti ünnep, - mondják - nagyon szép lesz az
idén. Cifrább lesz a mardi gras-nál is. Pedig ez is csak nemzeti ünnep ám!… A
program kész. Csak valami hiányzik még. Ez is beválhat könnyen. Egy új panama,
mely a kartauziak milliócskáit leveszi a napirendrõl…
Pesti Napló 1904.
július 10.
A. E.
|