|
Párizs,
júl. 13.
Nyár
van, s ilyenkor a legnótásabb kedvû Párizs. Cigány és cigányos bandák
muzsikálnak a zöld fák alatt. Csöndes és szapora, édeskés és vad melódiák
zûrzavara árad ki a nyári mulatók kapuin. Az utca lesben áll s füttyel,
énekszóval elkapdossa az új nótákat. Egy-egy éjszakán olyan lármás, muzsikás a
nyári Párizs, mint egy víg monstre-établissement. Az idegen vidáman bolyong e
nótás lármában. A finomabb fülû párizsi azonban kétségbeesik. Ez a nótás,
jókedvû, muzsikás város nem Párizs. Nótás zûrzavarában talán csak az egyetlen
Budapest szomorúbb. Ez London, New York, Berlin és Bécs. Csiklandozó, semmi
angol dalok, olcsó és émelyítõ bécsi valcerek, New York-i néger és indiánus, rángatózó,
vad nóták, franciáskodó berlini kuplék folynak össze a nótás Párizs
levegõjében. És mintha ez õrült hang-káosz felett Planquette, Offenbach, Hervé
és a többi sok, vidám, modern nótás Apolló árnyai busongnának…
Tizenöt-húsz
esztendei aszály után mintha kiszáradt volna a gyökere is a vidám francia
nótának. Nem a sanzonnak. A sanzon is haldoklik. Ám a sanzon valahogyan még
mindig teng a füstös, kicsi cabaret-k óvott, elzárt talajában. De mintha
gyökere is elszáradt volna annak a francia nótának, mely a könnyedség,
finomság, báj és grácia triumfusát érte meg a régi, dicsõséges francia
operettben.
Hogy
Wagner, a németek és olaszok fojtogatják a francia, úgynevezett nagy muzsikát,
ebbe már beleszoktak a franciák. Beletörõdtek abba is, hogy a népdal, a francia
sanzon, kikopott a fényes mulatócsarnokokból s kis rejtett korcsmákban
tengõdik. Talán még azt is elviselték volna, hogy az utcát és kávéházat is
lefoglalja az idegen nóta. De, hogy a francia operett meghaljon végleg, ezt
csak tizenöt-húsz évig tûrték. Most feltámadást vár és követel az operett
számára a francia géniusz. Igen, a francia géniusz maga. Mert az operett, a
dalos, kedves, nótás operett a legtörvényesebb gyermeke a francia szellemnek.
Benne a francia faj karakterisztikonjai fénylenek: a képzelõ erõ, az irónia, a
vidámság, a szatíra, a paródia, a tarkaság és a finom artisztika.
A
Budapesti Hirlap levelezõje hírt adott volt a Bõregér káprázatos párizsi
sikerérõl, s arról is írt, hogy e siker alighanem fölveti a francia operett
föltámasztásának a problémáját. Így történt. A Bõregér nyomában jöttek a
Torreádor, a Makrancos hölgyek, Luna asszony, a Svihákok, a New York szépe, Kis
szökevény stb. Ez betelítette a poharat. Ma a francia kritika harsányan
hangoztatja, hogy már a jóízlés nevében is kötelesség [a] londoni, bécsi,
new-yorki, berlini könnyû zene hódítása ellen védekezni. Meg kell kísérelni
minden erõvel és képességgel a dicsõséges francia operett föltámasztását. Az
orfeumok színházrontó versenye tanúsítja, hogy Párizsnak operett kell. Elég volt
a húszesztendõs bûn. Francia és mûvészi okok egyaránt követelik az operett, a
francia operett föltámasztását, melyet beteggé tett volt a zsenik nyomába lépõ
epigonok gyatrasága, halálba vitt az énekes bohóság, a vaudeville, s most
végleg el akar temetni az idegen és hitvány muzsika. Megszólalt az egyetlen élõ
a régi mesterek közül: Lecocq, a Kis herceg, az Angot asszony leánya stb.
diadalmas szerzõje, kinek Brüsszel az igazi hazája, hol legutolsó mûvét, a
Vettá-t is színrehozatta. Szomorú és reménytelen a Lecocq nyilatkozata. A
mester hosszasan sorolta föl a francia operett szomorú haláltörténetét. A
Massenet-féle egyéniségeknek derogált könnyû muzsikát csinálni. Librettó-írásra
sem vállalkoztak igazi írók. Jött a vaudeville. A közönség is elvadult. A demokrácia
- mondja Lecocq - megártott az operettnek is, a réginek, színesnek és finomnak.
Legvégül pedig jött Berlin, Bécs, New York, London. Nincs más mód - mondja
Lecocq - mint egyelõre fölfrissíteni a régi klasszikus repertoárt.
Offenbach-hoz, Hervé-hez és a többi nagyhoz fordulni gyógyulásért.
Lassan-lassan nevelõdni fog aztán egy új, erõs muzsikus gárda, mely új életet
ad a régi operettnek.
A
Lecocq tanácsa nem elégít ki senkit. Egy bizonyos. A készülõ szezon húsz év
után befogadja színházaiba az operettet. Legalább öt párizsi színházban
játszanak már a jövõ szezonban operettet. A francia ifjú muzsikusok lázasan
dolgoznak. A régi recept szerint igazi íróembereket keresnek, kik együtt tudnak
dolgozni a zeneíróval. Hiszen ez az egybeolvadás és egybeolvasztás volt a régi
dicsõséges operett fõ erõssége a mûvészi inspiráció, gond és ízlés mellett.
Azonban még a jövõ évben, az elsõ évben igenis London, Berlin, Bécs és New York
osztozkodni fog Párizzsal. A mai publikumot nem lehet jóllakatni reprízekkel.
Újság, sok újság kell, s egyelõre alkudozni kell a húsz év óta hódító
külfölddel. Azután?… Talán eljön a siker. Hiszen a jóízlés valóságos lázzal
követeli a régi finomságot, fantáziát, szatírát, iróniát a könnyû mûvészetben.
Kell hát, hogy nevelõdjék szerzõ, író, játszó és nézõ sereg. Akkor jön el a
föltámadás. Addig szomorú, vad és zûrzavaros lesz a nótás Párizs. Olyan, mint a
nótás Budapest…
Budapesti Hírlap
1904. július 17.
|