|
[A Budapesti Napló
levelezőjétől]
Párizs,
július 15.
Meddig
lesz még affér az „Affér”, melyet nem lehet elég nagy „A”-val írni? Nem tudja
ezt még Rochefort sem, pedig Rochefort nagyon sokat tud. A francia
publicisztika vén enfant terrible-je, ha kell, megesküszik rá, hogy mit hallott
egy este véletlenül az Operában. A Rotschildok doyenje diskurált néhány szemita
színû úri barátjával s hirtelen, hangosan elszólta magát a vigyázatlan
Rotschild:
-
Egyet mondhatok önöknek, uraim: a Combes-kormány addig nem bukik meg, míg a
dolgát egészen el nem végzi. Nem hiába adtuk ki a milliókat. Dreyfus Alfrédnak
teljes rehabilitálás kell.
Rochefort
azt mondja, ha kell, megesküszik reá, hogy õ ezt hallotta. No, akkor bizonyosan
igaz. Ámbár nagyon különös dolog, hogy ha az „Affér”-ban ki-kisül valami új
nagy turpisság, a nacionalisták keseregnek egy darabig, de azután kórusban
egyszerre megáradnak:
-
Na most már csak vége lesz ennek a históriának!…
Már
vagy tíz ízben sóhajtottak fel így fájdalmasan, dühösen és könyörögve. Úgy
látszik, hogy a legnagyobb turpisságok még kiderülésre várnak. Ezért
kínálgatják fogcsikorgatva a békülõ jobbot.
A
komédiának azonban nincs vége. A históriának, mint õk mondják. Még sok
szenzációja lesz ennek a világraszóló híres afférnak…
Nemrégiben
egy brosür jelent meg itt Párizsban. Igen kuriózus kis olvasmány. Ez a brosür
megkereste a históriában a Dreyfus-ügy egyik párját, XVI-ik századbeli ükét.
A
XVI-ik század hajnalán Németország volt egy híres, nagy affér színpada.
Szép
kis epocha volt ez. Vad, fanatikus dominikánus barátok szaglásztak mindenütt,
mint vérebek. Ezerszer jaj volt annak, kinek egy kis ügye akadt a kölni szent
inkvizicióval. Hochstraten atya, a szent inkvizíció feje volt Németország
kegyetlen nagyura. Nagyobb a pápánál, nagyobb Miksa császárnál.
Az
inkvizíció unatkozott. Valami nagy föladatra áhítozott. Valami monstre hajszára
ad maiorem gloriam Dei. Hochstratennek a gyûlölt zsidókra vásott a foga. Hogy
lehetne ezeket összefogni, s hogy lehetne végezni velük? A tudománytól sem
borzad vissza néha a sötétség. Hochstraten egy tudóst keresett, aki héberül
ért, s aki a talmudot lefordítja - inkvizicionális használatra. Azaz egy hazug
talmudfordításra volt szüksége Hochstratennek. Bizonyságára a vérvádnak s a
többi vádnak, amivel a tömegeket még ma is rá-ráuszítják itt és amott a
zsidókra.
Az
inkvizíció nem keresett e célra akárkit. Neki Reuchlin János kellett, ez a
nagy, ez a nemes tudós. Tudta az inkvizíció, hogy mit csinál. A legjobb firmát
kereste ki.
Reuchlin
fölháborodva utasította vissza az inkvizíció kérését, s erre iszonyú hajsza indult
Reuchlin ellen. Okvetlenül máglyára kerül Reuchlin, ha mellé nem áll az egész
német tanulóifjúság. Ez volt a reuchlinisták és obskurusok híres küzdelme.
Gigászi harc volt. Fejedelmek, feudális nagy urak, polgárok és pórok küzdöttek
együtt és egymás ellen. Közben meg-meglobbant a máglya. Jajgató hangok,
nyögések, szitkok lopóztak ki a kínzókamrák zárt ajtain. A bajor Kunigunda
királyné, egy hisztériás, vallásos õrjöngésben leledzõ asszony, biztatta a
dominikánusokat egy klastromból. Miksa császártól történhetett akármi. Õt
untatta az ügy. A dominikánusoktól a püspökök is remegtek. Az inkvizíció
iszonyú rettegésben tartotta egész Németországot. No és az csak természetes,
hogy jaj volt annak a zsidónak, aki még imádkozni is mert hangosan.
És
mikor legõrjöngõbb a dominikánusok dühe, mikor az egész világot provokálni
akarja már, - az õrjöngõk észre sem veszik, hogy új világ jön a régi helyébe.
Még égnek a máglyák, de már új tûz ég a szívekben. Luther igéi diadalmasan
csengenek és szállnak szerte. A XVI. század nagy „Affér”-ja rémülten csitul el.
Világforgató, szédületes, hatalmas, sok milliószor nagyobb „Affér” lép a
helyébe: a reformáció.
Ezeket
mondja el színesen, szenvedélyesen az új brosür, mely érdemes helyet nyer
bizonyára abban a könyvtárnyi irodalomban, melyet a Dreyfus-ügy teremtett…
*
Július
14-ike, a franciák idei nemzeti ünnepe iszonyú hõség közepette következett el.
Mondják is, hogy régi idõk óta nem volt ilyen kedvetlen és leforrázott a
Bastille bevételének a napja. A nagy csapatszemle, a Strasbourg-szobor
megkoszorúzása, a bivak, a tûzijátékok s a nevezetes nap annyi egyforma
programpontja unalmasan, lelketlenül, kedvetlenül végezõdött mind el. Pedig
direkt elhozatták Párizs népének a tuniszi bejt. Az utca egyszer-kétszer
megbámulta s megéljenezte a protége-souveraint, de iszonyú meleg volt. Egy
pohár jeges hûsítõért a bej odaadta volna Párizst s Párizs a bejt. Legfõbb
ideje volt, hogy a parlament vakációt adott magának s a karthauzi milliókat is
elintézte harmadszorra (ezek a milliók még fognak néhányszor „memento mori”-t
mondani). Mert Párizst ez idõ szerint nem érdekli más, mint a meleg. A meleg,
mely óh, 35 Celsius. A nagy nemzeti évfordulók milyen jó vezércikk-témák az
egész világon. Különösen a múltat visszasóhajtó bús hazafiaknak. S a nacionalista
sajtó az idén csak ennyit tudott sóhajtani:
-
Hol a régi ünnepi fény, lelkesedés? Hiányzik valami. Mi hiányzik? A haza
legjobb fiai számûzetésben vannak. Bezzeg szebb beszédeket mondtak a
Strasbourg-szobornál valamikor Déroulède és Habert!…
Az
utca azért megpróbált mulatni. Az „apache”-ok is csináltak néhány vérengzést,
hogy mégse legyen egészen egyhangú az ünnep éjszakája. Nem tudom, látta-e
valamelyik francia nacionalista vezér, amit én láttam. Vagy száz kis iskolásfiú
verõdött este lampionos menetbe az avenue Villiers torkánál. A gyerekek torkuk
szakadtából énekelték a - szocialista indulót, az Internacionálét. Hejh
Déroulede, hejh Habert, hazátok gyászban ül…
Budapesti Napló
1904. július 20
A. E.
|