|
Valahol,
még nem tudják, hol, de ott, ahol láza teljességében zúg a párizsi élet,
nemsokára állani fog, a lázas és zúgó élet monumentuma, az élet szobra, a
bronzvalóság.
A
világ igazodik itt Nyugaton. Az élet diadalmasan eszmél önmagára. Nem tûri,
hogy az õ piacát hullákkal szagosítsák be. Haragosan söpör el mindent, ami nem
õt szolgálja. A gyöngék, akik nem tudnak az élettel ujjongva, tülekedve
rohanni, sikoltoznak:
-
Oh jaj, a múlt! A kegyelet!…
Az
élet zúgásában nem hallik meg már e sikoltás. Az élet végre tisztába jött
önmagával. Örömöket, életet, szenzációkat ad azoknak, akik õt szeretik, akik
neki hízelegnek, akik õvele tartanak, de kegyetlenül keresztül gázol a
gyöngéken, a tehetetleneken, az álmodozókon. Hajrá!
A
folytonos akarat és akció: az élet. A nyápicok, mi nyápicok, hiába öltjük ki rá
a nyelvünk. Hiába próbáljuk begubózni magunkat. Az élet, az önmagára eszmélt
élet, nevezzük az õ ócsároló és büszke nevén: a modern élet kérlelhetetlen.
Nos,
ez a hatalmas, ez a kérlelhetetlen, modern élet most szobrot kap. Ezt mondja:
-
Követelem jogaim teljességét. Ti emberek, eddig gyávaságotokban folyton a
halált tiszteltétek meg szobrokkal. Én most reklamálom a szobrokat. Igaz, hogy
ti a ti fölmagasztalt halottaitokat is csak az én kedvemért magasztaltátok föl.
Azt akartátok a ti kis állati önzésetekkel, hogy a megszobrozott halottak
ösztökéljék az élõket példaadással a ti kedvetekre lenni. De erre a játékra
nekem már nincs többé szükségem. Faragjátok szobraitokat egyenesen nekem…
*
Rodin,
ez a csodálatos képfaragó, ez a nagy erejû szobrász, kinek hellén a lelke, de
gótikusan merész fölrakású, megfaragta a modern élet szobrát. Ennek a szobornak
„Le Penseur” a neve, „A gondolkozó”. Ott állott júl. 1-ig a Grand Palais magas
üvegboltja alatt. Ékessége volt az egyik, a fiatalabbik francia „Szalon”-nak.
Kit ábrázolt? Egy embert. Nem is! Az embert. Nem azt a bizonyos örök-embert,
aki nincs. Az embert, ki ma él. Ez az örökember is egyik mulatságos hazugsága a
gyáváknak, nem életrevalóknak, betegeknek és klasszikuskodóknak. Örök-ember…
Hol az örök-ember? Nevessenek ki, csináljanak rossz vicceket rám: én közelebb
érzem magamhoz a konflis-lovat, mint mondjuk, a XIII-ik századbeli
ember-elõdömet. A konflis-ló élete, igája és sorsa ugyanazon nagy elhatározás,
életkommandó alatt áll, mint az én életem, az én igám, az én sorsom. De mi
közöm a XIII-ik század emberének vágyaihoz, örömeihez s fájdalmaihoz?… Idegen
az nekem… Tehát Rodin megfaragta a modern ember szobrát, a modern élet
monumentumát. Meztelen óriás, bronzember ül a bronzsziklán. Megedzett,
meghúzott, megpróbált, erõs izmú, erõs csontú ember. Éppen tán az idegei
lehetnek megtépettek kissé. Az ember pihen. Térdére teszi a könyökét, s
tenyerébe a fejét. Arca a megfeszültségnek, az erõgyûjtésnek s mindenekfölött a
töprengõ gondolkozásnak, az útkeresésnek arca. Ezen az arcon a mai élet
viharzik és rángatózik. És ragyog. Nem összeroskadt ember ez, nem
kétségbeesett, nem elfáradt, de tragikusabb ennél. Ecce homo… Ez az ember nem
ülhet itt sokáig. Kenyér kell, cipõ kell. Élni kell. Hajrá… Minden pillanatban
várjuk hogy most a megfeszülten gondolkozó ember hirtelen fölemelkedik, s
elvegyül az életbe, látni, futni, dolgozni, settenkedni, birkózni… Élni… Miért
ült le egy percre? Miért az arcán az a kétségbeejtõ töprengés? Miért? Tudjuk. A
legerõsebbet is megállítja egy percre az a világ, amelyben mi, mai emberek
élünk. Soha még komplikáltabb, útvesztõbb, többet követelõ világban nem élt
Plátó két lábú tollatlan állatja. Minden idegszálunknak meg kell feszülnie,
minden erõnket össze kell szednünk, hogy kétségbe ne essünk, el ne tévedjünk,
össze ne roskadjunk. Hogy élni tudjunk,
megélni és megmaradni. A legerõsebbnek is meg kell állania egy percre olykor,
egy sziklára ülni s gondolkozni, hogy: hogy, mikor és merre?…
Ez
a Rodin szobra, ez az élet szobra…
*
Egy
francia heti újság gyûjtést indított. Meg akarják venni Rodin szobrát, s
odaajándékozni Párizs népének. Már eddig több gyûlt össze tízezer franknál. Már
bizonyos, hogy ez a szobor Párizs népéé lesz. Sokára lesz azonban a leleplezés,
s mégis zeng már az ünnepi himnusz. Végre egy szobor. Életnek és mûvészetnek
mûve… Így zeng a himnusz. Mert Párizs és Budapest egyeznek egyben: utálják a
maguk nyilvános szobrait. A boldog párizsiak a maguk gazdagságában találnak
mégis a szobrok Sodoma és Gomorrha-jában tíz-tizenkét szobor Lótot. Mi otthon
alig találunk egyet.
Már
csak azért is zeng a himnusz a „Le Penseur” felé…
*
Hol
álljon? Ezt a szobrot nem fogják eldugni „parkok hûsébe”, „árnyas fák” alá. Oh,
az a sok buta esztétikus tradíció. Az anarchistáknak elsõsorban az esztétika
bácsijait kellene levegõbe röpíteniök. A világ megjavulna, ha nem volna benne
annyi ízléstelenség. És hozzá: ízléstelenség az ízlés szent nevében…
Rodin
szobra nyüzsgõ, zúgó életfolyók bírkózó áradatában fog állni. Lármás, izzadt emberek,
kopár házak, futó kocsik között. Az Opera elõtt volna legjobb helye. Itt
azonban pár héttel elõbb foglalást tett az élet, mely már a föld alatt is
utakat akar. Ide a földalatti villamos új stációja került, a „Metró”. Ám
bizonyos, hogy a zakatoló, láza teljességében zúgó élet egy piacára fog
kerülni. Talán a Trinité-térre, de lehet, hogy mégis az Opera elé. Itt ad
példát, itt árasztja az élet ragyogását majd a bronz szobor, ez élõ szobor.
Szimbóluma a modern élet igazságának és tragédiájának. Mennyivel többet fog ez
néhány száz év múlva beszélni rólunk, mint a George Sand szobra, avagy
Daudet-é, avagy sok más nagy és kis nagyé… Ez a szobrok szobra, az élet szobra…
Jövendő 1904.
július 24.
Ady Endre
|